Emlékeim a pusztakamarási Sütő-házról

Pusztakamarási gyermekéveim legszebb emlékei közé tartoznak azok a korán sötétedő, késő őszi esték és zimankós téli idők – 1960–61-ben volt –, amikor ott laktam Berta nénémnél a Magyar utcában, Sütő András házában.

Erre azért volt szükség, mert a Kiskút-völgy – többször, több helyen írt Sütő András róla –, ahol Gyümölcsoltó Székely Gergely családja (családom) lakott, messze volt a falutól, egy nagy domb mögött terült el, közelebb Mezőszombattelkéhez. Az pedig, hogy télvíz idején naponta bejárjak a tanyáról, 10-11 évesen, hegyen-völgyön keresztül a pusztakamarási magyar iskolába, szinte lehetetlen volt. Ezért édesapám megbeszélte testvérével, Berta nénémmel és férjével, András bácsival, hogy a „gyermek” maradjon bent télire, mert megeszik a farkasok. (Nem tudom, hogy ezért-e vagy valami másért, de sohasem ettek meg a „farkasok”...)

Akkorjában tényleg nagy telek jártak felénk a Mezőségen, én nem láttam, de beszélték: farkasok ólálkodnak, nem is kevés, falkába verődve kajtatnak élelem után, nem jó ilyenkor egyedül bóklászni elhagyott helyeken, mezőn, erdő szélén…

Hétfő reggel, ha valamelyik nagyobb testvérem elkísért, bokáig érő vagy még annál is nagyobb hóban araszoltunk fel a kiskút-völgyi kaptatón, hogy aztán a hegy élén, ahonnan beláttunk a faluba, elváljunk. Innen toronyiránt eredtem neki a faluba vezető lejtőn, s ha kedvem úgy adta, futottam is, hogy mentől hamarabb beérjek a falu központjában lévő Ugron-kúriában berendezett iskola egyik magyar osztályába: mert akkor még két osztatlan magyar osztály volt Pusztakamaráson. Testvérem pedig, aki már nem volt iskolaköteles, visszatért családomhoz, békességes otthonunkba. Aznap már nem jött előmbe sem délben, sem sötétedéskor – ha délután jártam –, mert szombatig bent laktam Berta nénéméknél, a Magyar utcában. A hét végén, amikor visszatértem, testvérem, akitől hétfőn reggel elváltam, ott volt a hegytetőn, várt, fagyottan-zúzmarásan, de ott volt!

Szép emlékeim vannak a Sütő-életszerről, ahol mintha megállt volna az idő… Most is úgy néz ki, mint egykoron! Takaros kis mezőségi telken felépült parasztház, átellenben nyári konyha, sánc martjára ültetett rezgőnyár, kerekes kút láncra akasztott pléhvederrel, cöveklábú asztal és távolabb egy gabonás, mellékhelyiséggel. Csak a cöveklábú asztal hiányzik most az udvarról. Nem látom, mely télen, fél évszázaddal ezelőtt arasznál is vastagabb hóval borítva kínálta – mint egy fehér koporsó – a hógolyózás lehetőségét. Nem, nem András bátyámat akartam megviccelni, ha netán az udvar hátsó felében kapott magának elfoglaltságot, hanem Jóskával, az író legkisebb öccsével szoktunk ilyesmire vetemedni tanulási szüneteimben, kihasználva a tél csodálatos örömeit. 

Különben jól egyeztem Jóskával, aki nálamnál 18 évvel volt idősebb. Nem lett belőle sem pap, sem tanító, itthon maradt gyerekkorában elszenvedett sérüléséből adódóan, ő volt az idősödő szülők legfőbb segítsége. Egy asztalnál ettünk, egy ágyban aludtunk kamranagyságú fekvőhelyen, egy kétszemélyes lócán, meleg paplan alatt, szemben a főbejárati ajtóval. András bácsi és Berta néném pedig a konyhában húzták meg magukat, szinte karnyújtásnyi távolságban – nagy telek jártak, és sok fát kellett volna beszerezni, hogy fűteni lehessen az első szobát. Mert az utca felőli első szoba volt a szép szoba, ahová inkább nyáron hívták be a vendéget, amikor nem kellett fűteni, és ott szép csendesen el lehetett beszélgetni rokonokkal, falusfelekkel. Télen csak akkor gyújtottak be, ha hazatért András vagy valamelyik öccse: István vagy Gerő, családjukkal, netán magukra jöttek, s ilyenkor nem fértek a konyhában – élettel töltve meg a belső szobát is.

Berta néném – ahogyan visszaemlékszem – a mezőségi magyar parasztasszonyok legjobbjai közül való volt: a jósággal, szeretettel, melegséggel megáldott asszonyok jelképe. Szerény volt, csendes szavú, határozott, közmegbecsülésnek örvendő és nyugodt. Több volt nagynénémnél; amikor ott laktam, ő volt az édesanyám... Hányszor takart be minket éjjel, nehogy megfázzunk, s vigyázott, hogy a tízóraim legyen elégséges, ne kelljen koplalnom az iskolában. 

Különösen szép alkalomnak számított az, amikor hazajöttek a gyerekek: ünnep volt, piros betűs hétköznap. 

Sütő András – aki akkor már Bukarestből leköltözött Marosvásárhelyre – legtöbbször cukorkát hozott nekünk, amit Jóskával testvériesen megosztva napokig dugdostunk, s vigyáztunk, hogy másnapra is maradjon… Emlékszem, mindig hozott újságot is, friss lapokat, folyóiratokat, képes lapokat, amiket aztán a hosszú téli estéken olvasgattunk, kézről kézre adva nyertünk a világ kisebb és nagyobb dolgaiba betekintést. Persze, ezekben a lapokban volt Sütő-írás is, amit mindig elolvastunk – nem maradhatott ki! –, kíváncsian figyelve az írás tartalmára, ízes-zamatos nyelvi fordulataira, a magyar embernek szánt üzenetére... 

Távozáskor Berta néném és András bácsi mindig kikísérte az utcára a fiát, búcsúzkodás közben pedig sohasem felejtették el megkérdezni: mikor jössz még? Mire a házba visszaértek, már a tisztára mosott fekete kötény „megjárta” az édesanya arcát… A boldogság és a szomorúság könnyeit törölték le vele.

Később, amikor felnőttem, sokszor tértem vissza erre a helyre, ahol kisiskolás koromban két kemény telet töltöttem. Ez volt a megmaradás reménységét hirdető magyar ház – a Magyar utcában.

Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is...

Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat. 

Székely Ferenc