Elhunyt Juhász Ferenc költő
Életének 88. évében elhunyt Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a nemzet művésze – tudatta lánya, Juhász Anna az MTI-vel.
A költő otthonában, lányai és felesége körében halt meg szerda éjjel, kevéssel éjfél előtt.
„Együtt voltunk a végén, és szerintem neki ez volt a legfontosabb, hogy a családja körében legyen. Abban a szerető közegben halt meg, amiben egész életében élt, ami az irodalmon kívül a legfontosabb volt számára” – mondta Juhász Anna.
Felidézte, hogy állapota miatt édesapja már egy ideje nem nagyon beszélt, de a halála előtti napon megszólalt, csak annyit mondott: Tóth Árpád. „Annyira elképesztő dolog, hogy egy embernek, akiben már alig van élet, akkor is az jár a fejében, ami ő volt: a költészet. Különleges kegyelmi állapot, hogy ez megadatott neki” – fűzte hozzá.
Juhász Ferenc temetéséről később intézkednek, kérése szerint a Kerepesi temetőben, jó barátja, Ferenczy Béni közelében szeretnék örök nyugalomra helyezni.
Juhász Ferenc 1928-ban született Bián, az elemi iskolát szülőfalujában, a polgári iskolát Bicskén végezte. Apja elektroműszerésznek szánta, de édesanyja kérésére a budapesti, Márvány utcai Kereskedelmi Iskolába ment, majd 1946-ban a budapesti egyetem szanszkrit–magyar szakára iratkozott be, de tanulmányait egy év múlva megszakította édesapja betegsége miatt.
A József Attila Népi Kollégium tagjaként 1948-ban folytatta egyetemi tanulmányait, később a Hunnia Filmgyár dramaturgja lett, majd 1951-ig a Könyvhivatalban és az Írószövetség lektorátusában dolgozott, 1974-ig pedig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt. Közben 1963-ban bekapcsolódott az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, 1974 és 1991 között a lap főszerkesztője is volt, 1992-ben részt vett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalapításában.
Irodalmi pályafutása 1948-ban kezdődött, a Diárium című lap karácsonyi száma közölte első két versét. Első verseskötete, a Szárnyas csikó 1949-ben a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, ezt Baumgarten-díjjal jutalmazták. A Sántha család című könyvéért 1950-ben József Attila-díjat, egy évvel később az Apám című elbeszélő költeményéért Kossuth-díjat kapott.
Költészetének nyelvi forradalmát A tékozló ország című, 1954-ben napvilágot látott eposza hozta meg, amelyet 85. születésnapjára meglepetésként a Kossuth Kiadó új kiadásban is megjelentetett. 1965-től sorra jelentek meg kötetei, majd 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteményét is kiadták.
Legutóbbi kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2007 óta írt versprózáiból A végtelen tükre címmel.
Juhász Ferenc indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Nemcsak faluja kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Indulása a második világháborút követő koalíciós időkre esett, tehát költőként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga – egész életműve tanúsága szerint – az egyetemesség és kozmikus látás. A magyar szocialista rendszer összeomlása után senki földjére került. 1954–1956-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője, a forradalom után sokáig nem tudott írni, majd viták és vádak tárgya volt. Ezt az életpályát láthatólag súlyos belső és külső konfliktusok kísérték. Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog költő. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta.
Verseit angolra, németre, finnre, svédre, olaszra, franciára, bolgárra és héberre is lefordították. Munkásságáért több rangos elismerést kapott: a József Attila-díjjal 1950-ben, a Kossuth-díjjal 1951-ben és 1973-ban tüntették ki, 1991-ben megkapta a Művészeti Alap Nagydíját, 1992-ben a Strugai Költői Esték Arany Koszorúját, 1993-ban Az Év Könyve jutalmat. Kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével és a Prima Primissima díjjal is, tavaly pedig beválasztották a Nemzet Művészei cím birtokosai közé.
Juhász Ferenc: A festő, akit Simonnak mondanak
„Jó lenne egyszerűen elmenni Ferenc”,
mondta Simon öregen tántorogva, mosolyogva,
szőrösen, mint egy piros bogáncsvirág,
mint egy nyúlszőr-kalap, galaxis-ág,
tüskevázként a hideg szélben imbolyogva,
nyaka alatt, jobb vállán a mindenség-gyémántkereszttel.
S előtte kúszott súlyos árnya, mint egy meggörnyedt, néma,
lila indigópapírból gyúrt szárnyas gyík, az elmúlás hagyatéka.
S előtte támolygott, bukdácsolt, szájában hab-ecsettel,
véresen, leköpdösve, lehúgyozva, összeverve,
a megfeszítés felé lökdösve, a fény felé gyűrve, keverve
akit a tenyésző bűn-jaj emberiség aranyingként sose vett fel,
s fején a töviskorona, mint egy csillagkoszorú rendszer,
s ide-oda billent a vér-rojtos rács-arcú fej,
mint a szamárkóró, a sárga gyapjúszőr sapkás kutyatej.
Simon, Simon: hát így fogunk elmenni?
A világpokol csak ennyi, csak ennyi, csak ennyi?
A kereszt-hurcoló kapott-e bőséget inni, enni?
Izsópon véres fogsoráig fölnyújtott ecetes szivacsot.
És semmi elmúlást, semmi igét, semmi holnapot.
Így lesz tajtékzás-őrület, akár a vihar-bagzás tenger,
így lesz emberből az Isten, Istenből az ember.
