Akinek szent volt a költészet, édeni liget és szigor
2013-07-12 13:35:37
- Székely Ferenc
– Az 1929–33-as gazdasági világválság, meg a bankkölcsön elsöpörte a kis üzemet, apám asztalosként kényszerült Bukarestben munkát vállalni, ott ismerte meg Kovács Teréz székely szolgálólányt, az anyámat, összeházasodtak, így született az első három gyermek ott, András, Mihály meg én.
– Bukarestben született 1938. június 18-án, de a család hamar visszatelepszik Erdélybe. Miért volt ez a regáti kitérő?
– Az 1929–33-as gazdasági világválság, meg a bankkölcsön elsöpörte a kis üzemet, apám asztalosként kényszerült Bukarestben munkát vállalni, ott ismerte meg Kovács Teréz székely szolgálólányt, az anyámat, összeházasodtak, így született az első három gyermek ott, András, Mihály meg én. Onnan költöztek aztán haza immár három gyermekkel Máréfalvára, Anyu szülőfalujába, az ősbe. Nagyapám ott élt a nagy rokonságban, székely nemes földműves nemesi levél birtokában. A falu elejéhez tartozott, nagy katolikus, így ragadt rá a Máriarágó Kovács Anti bá’ megnevezés. Több közünk, közöm nem volt szülőfalumhoz, Bukaresthez, kivéve, amikor keresztlevelem után kellett néznem. Az – is – történt ugyanis, hogy az én születésemkor már annyira vakmerészedett a román fasisztoid királyság, hogy a kereszt- meg a családneveket is fölfordították román felé, nyomunk se maradna. Így lettem én Czegő helyett Czega az anyakönyv szerint, és nem az anya meg az apa összes irata szerint. Így szerepelek az egyetemi diplomámban is. Még jó, hogy 1988-ban Magyarországon elhitték és elfogadták az oklevelet. Szent fogadalmam szerint 1962-ben az első fizetésemmel elmentem Korondról Székelyudvarhelyre egy ügyvédhez, kértem és kérdeztem, mit kell cselekednem, hogy visszaszerezzem apai nevemet. Így cseréltettem ki az irataimat, személyi igazolványomat. A jogász egy lejt sem vett el akkor tőlem. Akkor még voltak ilyen jogászok is.
– Kevesen tudják, hogy gyermekéveinek jelentős részét egy Gyulakuta melletti kis faluban, Bordoson töltötte, amely ma is tiszta magyar település. Kérem, beszéljen a bordosi évekről, a háború utáni nehéz idők átvészeléséről.
– Elég nehéz lesz arról az időről beszélni. Székelyudvarhelyre ment az immár hattagú család 1943-ban, apámat nem vitték a frontra, mert négy gyereke volt. Műhelyt nyitott Udvarhelyen. Igen szegényen éldegéltünk, de megmaradtunk. Onnan költöztünk Bordosra, abba a 99 házat számláló faluba, hogy ott hátha könnyebb lesz egyetlen asztalosként megélni. Nem lett az. A pénzbeváltás elsöpörte a műhelyt, a vállalkozást – akár nagyapámét Gidófalván a válság. Bordos a gyermekkorom szent helye, az anyanyelvem, a székely mivoltom bölcsője. Megismertem és megszerettem a székely életvitelt annak minden nyomorúságával egyetemben, meg a tájnyelvet anyám tiszta, csiszolt köznyelve mellett. És magáévá tett a népköltészet, így, ahogy mondom. Kisajátított. Balladákat tudok ma is fejből mondani, háborús kesergőket, népdalok seregét tanultam meg, ők lettek az én seregem. Ott, akkoriban lettem beoltva, nemesítve, akár a gyümölcsfák, lappangó módon költészettel, verssel, ott is dőlt el ez a hivatásom, tehát nem születési kisiklás volt, hanem érintkezéses elkötelezés. Nagy szegénységben éltünk bizony, sokak mellett. Bordoson születtek az ikrek, Teri meg Éva, 1947-ben, aztán Sándor 1951-ben. Ez már és ott hét gyermek a háború utáni nyomorú világban. Anyám sok évvel később mondotta, már Uzonban, hogy amit Isten adott neki, azt szülte meg, nagy vallásos lévén. Bordos és vidéke – Csöb, Rava, Székelyszállás, Vécke, fennebb Magyarzsákod, aztán a Kis-Küküllő mentén Gyulakuta, Havadtő, Erdőszentgyörgy, odébb Szentdemeter. Istenem, csupa varrottas, gyöngyfalvak. És Bordoson laktunkban ismertem meg a székely szombatistákat, anyám is egy ideig közéjük járt, vitt magával az imaházukba, egy-egy családnál gyűltek össze, imáztak, énekeltek éhgyomorra, én vittem magammal a szent hangszert, a citerát, melyet Bandi testvérem készített apám szerszámaival, citeráztam az énekeket, imádkoztam, imádkoztunk kenyérért, bocsánatért, titokzatos holnapi napokért, a világért, népünkért, a beteg öregekért, apánk műhelyéért, hazáért. Úsztunk az árral. 1947 nyarán, roppant szárazságban mozgalom indult a gyermekek kölcsönbe adásáért, hiszen gyakorlatilag Székelyföldön nem volt amit megenni. Minket, a négy nagyobbat Mikeszászára vittek, a magyar, szász, román lakosságú községbe, családokhoz. Az a hatalmas, gazdag szász falu volt a kommunista író, Asztalos István szülőfaluja. Lenni, enni, otthon maradt Anyu a két szoptatott babával. Elképesztő még emlékezni is. Én ráadásul úgymond anyás voltam, istenítettem Anyut. Közvetlenül a kérdésre válaszolva hadd tegyem hozzá, bizony ma már nem tiszta székely falu Bordos, ahogy az volt a mi időnkben. Már akkor is gyakori volt az egész vidéken a Zsil völgyébe szegődni bányásznak. Onnan ritkán szabadult vissza haza egy-egy ember, család. A gyámolítatlan kis falvak kiürültek az eszement szocialista-kommunista rendszerben, és mára Bordos is, Rava is, mint annyi más, cigány faluvá leve. Az elhagyott házakat s egész falvakat cigányok lakják be, akár az egykori szász településeket. Idén, 2013 áprilisában jártam ott legutóbb, s ez a helyzet ott. A falu már nem élő és nem magyar. És egykori házunk is lebontva. Elriasztó volt állnom a helyén, szakadó esőben, hogy a Duna tv operatőre könnyek között filmezze, amint intek, mutogatok, hogy hiszen nincs ház, nincs meg a kút, a nyári konyha, a nagy eperfa, csűr, a vackorfa, semmi, semmi, s a két templomtorony vaksin néz rám a sárban, esőben. Elszálltak a fonók, a törökbúzahántásos nótás esték, el a házzal minden, kivéve, amit még megőriztünk magunkban, magam írásban is. Ott játszódik le két regényem is részben, Bordoson és környékén, a Medrében él és az eleddig leghíresebb, a Katonabogár című. Ezek nem kulcsregények, nem önéletrajzi merítések, hanem a fikció környezete az, különösen a Katonabogáré. Már nem is bíbelődöm a kérdéssel, hogyan is lehetséges, hogy annyi nyomorúság tengeréből ennyire széppé vált a gyermekkorom színhelye mára. Ott a Négy fa, a Berekben a Nagy vackorfa, a Küsbükk, a Csender és onnan az út át Szentdemeter felé, a bükmakk szedése vékaszám pénzért, eprészések, gombázások a megélhetésért, törökbúza áztatott, finom leveléből a szotyorfonás, szalmakalapfonás pénzért. Itt ragyog bennem s mindörökké, amíg eszemet tudom, az a szent falu, mely mindent adott s melyben mindent adott nekem Anyu, az abszolút Anya, megtanítván könyveket olvasni. Bizony, mindent tudott Ő, az egykori szolgáló, szobalány – az volt karrierje csúcsa –, mert bukaresti magyar, zsidó, német családoknál szolgált, hiszen azok a családok, ott, meg Kolozsváron, Szebenben, Brassóban csak és kizárólag székely lányokat alkalmaztak. Ott tanult meg románul, valamennyit németül, ott tanult meg olvasni mindent és tanított bennünket is a könyv tisztelésére. A faluban minden könyvet elolvastam, a ponyvától az Egri csillagokig, a Bibliát is ott ismertem meg, amennyire lehetett.
– Bordosról Sepsiszentgyörgyre költözik a család, ezért csak egy évig volt az egykori Bolyai Farkas líceum diákja, következett a Székely Mikó Kollégium. Milyen volt az átállás egy falusi iskolából a két nagy nevű alma mater padjaiba, mennyi idő kellett, hogy a tudásban, életismeretben mutatkozó szakadékot „betömje”?
– Nem Sepsiszentgyörgyre, hanem Uzonba költözött a család 1952 őszén, nagyanyámhoz. Apám onnan ingázott a 20 km-re levő Brassóba, gyárba. Uzonban született meg a két legkisebb gyerek, Antal meg Imre. Ezzel megvan a 9. A marosvásárhelyi híres Kollégiumban 1952-ben még mindig önkormányzat volt, diákbizottság, szabad kijárás tanítás után a városba, nagydiákok vezették a bentlakást, szeretetben élő fegyelem volt. Onnan kerülni a középkori anakronisztikus vasfegyelmet utánzó s élő Mikóba, Romániában, kisvárosban, hallatlanul megalázó és nehéz, szinte elfogadhatatlan volt számomra. Bezártság, nagydiákok szakadatlan durvasága, önkényuralma, a kisebbek megalázása, szolgai sorsra kényszerítése – nos, ez volt a nagy antitézis, antinómia, melyet ma is „mikós szellem”-ként istenítenek az egykori véndiákok. Odakinn a városlakók azt csináltak, amit akartak, mi odabenn kussoltunk, testvérkéimet sem, Anyut sem láthattam, ha szombatonként nem gyalogolhattam haza Uzonba az édes 8 km-en, a vasút melletti ösvényen.
– 1957-ben bejutott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára, amelynek nevét két év múlva már két B-vel kellett írni: Babeş–Bolyai. Milyen emlékei vannak az 50-es évek végéről, 60-as évek elejéről, amelyeket a kincses városról „cipel” immár fél évszázada?
– Ott már nem találtam akkora ellentmondást a „szabad” élet meg az egyetem között. És akkor még – szinte hihetetlen – Kolozsvár magyar város volt, magas többséggel kultúrában is, lélekszámban is. Érettségi után két évet dolgoztam napszámosmunkát, amit lehetett, mert az ember nemcsak arra született, hogy valahol otthon legyen, hanem arra is, hogy ennie legyen valamit. 55-ben sikerült a felvételim, szín 4-esre, de „hely híján” nem vettek föl. Aztán 57-től lélektan-pedagógia és magyar szakon jártam, a középiskolai tánccsoport után itt is beléptem a híres tánccsoportba. No, és itt befutott a folytonosság Bordos után, a folklórmérgezés, elkötelezettség, hitbéli munka, később már a tánccsoport vezetése is. Szerelmek, szerelmek is, két szép szerelmem is románhoz ment feleségül, egyiket sem kértem meg – mire nősültem volna? 1959-ben hallottunk arról, hogy „egyesítik” a Bolyait a Babeşsel. Rémítő volt. Nem is tudtunk románul. Még azelőtt jött a kari gyűlések, kizárások, bebörtönzések sorozata. Kibírtuk? Elszenvedtük a legkülönbözőbb sérülésekkel. Ne bírják ki a mai diákok, ne, mert akkor maguk is rosszabb sorsra jutnak, mint a mai élet itt!
– És ezután következtek a korondi és a sepsibükszádi évek, ahol egyik kifejezési formája – minő érdekes! – nem a nyelv, az írás – az is! –, hanem a tánc volt. Mit érez az ember, amikor táncol, és meddig művelte kisebb-nagyob rendszerességgel az önkifejezésnek ezt a formáját?
– A tánc a jelbeszéd ma is élő formája. Tánccal még mi, jobbacska műkedvelők is ki tudunk fejezni érzelmi állapotokat. Istenítettem a népi művészetnek ezt az alakzatát, jártunk Dombi Imrével, koreográfusunkkal meg Fátyol Tiborral Kalotaszegre gyűjteni is. És megtanultam székely bikkfa lábaimmal a csiszolt, könnyed kalotaszegit, a székit. Korondra kerültem tanárnak, a székely néptánc egyik melegágyába. Jártam tovább, s tovább tanulva a legényektől is. Az igazán táncoló valóban kitáncolja a lelkét, szívét s annak örömét, búját. Sepsibükszádra mentem Korondról, hazafelé, ott soha nem létezett tánchagyomány – hát megszerveztem én. Lett. Tizenegy évig táncoltam.
– Elég későn, az egyetem elvégzése után négy évvel, 1966-ban közli első versét az Igaz Szó. Azelőtt sohasem érezte, hogy vers érlelődik bensőjében, de nem tudja „megszülni”?
– De igen. Csak nem mertem. Számomra szent volt a költészet, édeni liget és szigor. Persze, írtam diákként is játékból, de sosem adtam tovább. Tanárként Bükszádon, nyomorúságban vetemedtem a kibeszélés műfajára. 1966 márciustól máig szakadatlan. Megismertem fiatal költőket és rájöttem, nem jobbak és nem okosabbak, mint én. Úgymond felszabadultam. De már tudtam, s máig is tudom, hogy az irodalom nem felszabadulás, mármint az írásművészet, hanem elkötelezettség egy nép és az igazság mellett. Erre a meggyőződésre, vallásra igen sokszor ráfizettem, s ma is, két ország két társadalmi berendezettségében – az őrjítő rendetlenségben. És a dilettantizmus, a tehetségtelenség tehetetlensége dőzsölésében, megecetesedett undorban szintúgy a hit segített s segít ma is.
– 1988-ban Budapest befogadta, s 22 év múlva, 2010-ben, igaz, sokkal több kötettel a batyujában, elengedte. Mi maradt meg a budapesti évekből, amit nem akar, de nem is tud kitörölni?
– Tizenöt év után a párt, ama kommunista román, úgy döntött, hogy eltávolít a szerkesztőségből. Ha bár egyetlen Ceauşescu-verset írtam volna (kértek erre!), nem került volna sor a kirúgásomra. 83 júniusában behívtak, közölték, nyugaton van rokonom, nem maradhatok. Mondottam akkor, hogy rokonom nyugaton nincs, Izraelbe disszidált székely református testvérem, András, de az nem nyugat, hanem délkelet. Öt évig ama rendszer legmocskosabb részlegében, a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságban ültem napi 9 órát. Tébolyda, az ostoba nacionalizmus Kilimandzsárója volt nekem. Onnan disszidáltam. Pesten 88-ban a párt, a kormány adott lakást, ahogy adtak a chilei menekülteknek, lengyeleknek is. Köszönettel csupán az adózó magyar népnek tartoztam, tartozom. A lakás erkélyén, térden fogadtam meg, hogy annak a népnek hálálom meg a tetőt, a lakhatást. Meg is háláltam sok munkámmal. Személy szerint engem nem segített senki, egyetlen erdélyi barát sem, ottani sem, fillérrel sem, ajánlattal sem. Jaj: igen, Szegeden a kiváló Baka István költő pénzt adott, aznap kapott fordítási tiszteletdíját. Más senki. Ez fájt, fáj. És az idő nem szépít az én szememben-szívemben sokat, sokukat. Igaz, nem is kértem senkitől.
– Egykori jó barátja, Szász János mondta: Jó regényt csak költő tud írni. Fenntartja ezt?
– Kénytelen volnék, hiszen ebben a helyzetben vagyok. De rengeteg jó regény van, költői ihletettségben fogantatva, de nem költő tollából. A féligazság is igazság, hát Szász Jánosnak nyugta legyen az ő igazában. Katonabogár meg Néma lovak című regényeimet az ő igazára terelik az olvasók, a kritikusok. A díjazók kevésbé.
– Egyik nagy utazónk, Beder Tibor mondta, hogy utazásai, világlátása alkalmával mindig Székelyföldet vitte és Székelyföldet hozta. Ön mit vitt és mit hozott?
– Beder osztálytársam volt a Mikóban. De nem ezért hiszem el, amit mondott, hanem mert tisztelem munkásságát. Én vittem a Bordoson és Háromszéken, Kolozsváron összerakott hátizsákot, azzal is tértem vissza. Abban benne volt az imádásig rajongó népszeretet, el a népi kultúrától és vissza oda, adakozólag és kéregetőleg a magam írói, költői munkaideje számára. Soha ettől egy jottányit el nem tértem. És ez volt a könnyebb mindkét országban, melyek közül egyik sem volt igazán hazám. Ezért jöttem haza ugyanazzal a hátizsákkal, ugyanolyan koldus módra, miközben amott is, itt is gazdagodott ravaszkodva a tétlenség.
– Eddig tizenhat könyve jelent meg, több műfajban. Mit szeretne még kiadni, min dolgozik jelenleg?
– Novellás, kisprózai könyvön dolgozom, és egy új verseskönyvön kotlok, költögetve is.
