Aki meglelte önmagát

Összeurópai viszonylatban nem is volt olyan rossz a helyezése. Akár elégedett is lehetett volna ezzel a hellyel, hiszen nem mindennap tekint az emberre Összeurópa ilyenkor, kora ősszel, ebben a folytonos levélhullásban, kibúcsúzásban, amikor a költők rendszerint sírva fakadnak, és az elmúlásról szép verseket írnak a vasárnapi melléklet számára.  

Kádár Tibor festménye

Összeurópai viszonylatban nem is volt olyan rossz a helyezése. Akár elégedett is lehetett volna ezzel a hellyel, hiszen nem mindennap tekint az emberre Összeurópa ilyenkor, kora ősszel, ebben a folytonos levélhullásban, kibúcsúzásban, amikor a költők rendszerint sírva fakadnak, és az elmúlásról szép verseket írnak a vasárnapi melléklet számára. Már amelyik vasárnapi melléklet nem Blága Icuka mellbőségéről közöl részletekbe kukucskáló és erősen személyes szájszagtól átitatott élménybeszámolót.

No de essünk át ezen, és lássunk mélyebbre, hol és milyen körülmények között szerezte Blága Icuka az összeurópai megítélésben is jelentős helyezést?

A tanárnő ennél a mondatnál felemelte a hangját, így a szomszédos osztályokban is azonnal meghallották, hogy végre valami fontos említődik az idei tanév folyamatában, odasereglettek hallgatózni az osztály ajtajához, csöndben, egyenruhában és fegyelmezett hatos sorokban. Itt van tehát az, ami emlékezetessé válik, amire jólesően vissza lehet gondolni, pláne júniusban, az évzárón is fel lehet melegíteni mint kiemelkedő eseményt: elvégre nem közönséges és szokott dolog, hogy Összeurópa figyelemre méltatja egy olyan kisváros, mint Csergedpontyos versenyzőjét; talán jövőre még a paralimpiai világjátékok rendezői is fel fogják keresni könyörgő leveleikkel az iskolát, kikérik Blága Icukát a hetedikből, ámbátor éppen a kisérettségi előtt áll, de azt ősszel is meg lehet kísérelni, még miniszteri engedély sem szükséges, hiszen a paralimpia fontossága előtt eltörpül a csergedpontyosi iskola vizsgarendje, talán-talán még Blága Icukát is elindítják az országos keretben a játékokon, és akkor az iskola nem fog habozni, hogy felvegye Blága Icuka nevét, aminek mégiscsak több köze van a honi oktatás történetéhez és irányultságához, mint az iskola mostani névadójának, Diána walesi hercegnőnek, amit jelen pillanatban gondterhelten hordoz az ő homlokzatán. (Ámbátor azt senki sem tudhassa, miként adhatta oda a saját nevét az iskola homlokzatára olyanvalaki, aki meg van halva, mert rengetegen le akarták fényképezni egy párizsi gyorsforgalmi aluljáróban?!!)

Az igazság az, hogy erről mit sem tudott a címzett. Blága Icuka a hetedik c-ben éppen a pad alatt egy tiltott könyvet olvasott, amitől óvták szülei, nagyszülei, szélesmerítésű rokonsága, pszichiátere és lelkiatyja, gyóntatója és úszómestere, Tréner Jóska bácsi. Senki sem javallotta, hogy ebben a zsenge korban, edzés nélkül nekiveselkedjen Wittgenstein művének, mert abban olyan eszmékre bukkanhat, amelyek egy hetedikest, pláné a c osztályból, erősen elkedvetlenítenek, unalmassá teszik számára az egész oktatási folyamatot minden mestermelléfogásával együtt, nem kíván majd tornaórán levetkőzni, és akkor hogyan fogják megcsudálni egy hetedikes számára szokatlan, de az összeurópai figyelmet mégiscsak felkeltő mellbőségét, és egyáltalán életunttá válhat, hiába főzi neki nagymamája, gróf Csáky Melasz egykori szakácsnője a legfinomabb falatokat, unottan ellöki, depressziós lesz, pszichiátere nulla sikerkilátás mellett hónapokon át próbálhatja majd kihozni-húzni kedélygödréből e fiatal mellbőséges leányt.

Na de éppenséggel az ellenkezője történt. A borúlátó óvások, révézetes tekintettel adott figyelmeztetések egyszerűen zátonyra futottak attól a bölcsességtől, amelyre ezen a délelőttön bukkant könyvének harmincharmadik oldalán. Arra a döntő mondatra lelt könyvének harmincharmadik oldalán (a számmisztika megszállottjai állították, eskü alatt vallották, hogy a harmincharmadik nem a véletlen műve, de ez csak afféle utófőzet volt), ami meghatározta életét, és eldöntötte, miként reagáljon az összeurópai figyelemközpontúságra oly módon, hogy személyisége ne sérüljön. Tehát azt olvasta a vaskos könyv mondott 33. oldalán – igaz, be is volt jelölve valaki, egy előző olvasó által piros filctollal – , hogy „Az is kezdete már a jófajta eredetiségnek, ha az ember nem akar más lenni, mint aki”.

Annyira felvillanyozta a meglelt idézet, hogy az osztályterem kivilágosodott, pedig aznap ugyancsak borús nappra virradt Csergedponytos, és az osztályban még délben is égtek, sisteregtek, a plafonon pislákoltak, csücsörítettek a neonból font karikás ostorlámpák, de ebben a felragyogásban világosan lehetett látni a táblát, ki lehetett venni a tanárnő lelkesültségtől átfűtött vonásait, a falakon végigfutó repedéseket, melyeket az iskola mellett elporzó hatalmas dömperek és tehergépkocsik okoztak, ugyanis betonerőművet építettek a holland befektetők Pontyos határában, és rengeteg munkahelyet ígértek a helybelieknek. Sőt, Icuka elmefényében az is földerengett, miket is firkáltak fel a falakra az egymást követő iskolai évjáratok, az évjáratokból osszetömörülő nemzedékek, a nemzedékekből kikerekedő századok.

Icuka felegyenesedett, mégis olyan maradt, amilyennek mindennap látták az osztálytársai, padszomszédjai, azok, akiktől kölcsön szokta kérni a mosóteknőt, ha nagyanyja – Csáky Melasz gróf egykori szakácsnője – zakuszkát főzött a nehéz és siralmas téli napokra (vinettást, lilapereszkést, murkost és fuszulykást, amint a bennszülöttek nyelvén megnevezték az illatos erdélyi zakuszt). Nem akart más lenni, holott megkísértette nemegyszer ez a merész ötlet, miközben az iskolába baktatott, vagy a fogásztól jövet nézegette magát a homályos és réges-régen áttörölt kirakatok üvegében.

Már nem akar különbözni attól a retinahártyákon megszokottan rögzülő képtől, amiképileg keresztszülei és beteges nagybátyjai ismerték, ahogyan szülei átküldték a boltba egy kevés tengeri jódozott sót vagy sózott jódot vásárolni, amint beváltotta a kenyeresnél a hetek alatt összekuporgatott ötdollárosait csengő pengőre és bingo-bongóra.

A felegyenesedés nem volt elég. Látták rajta – mesélték többen is e sorok írójának, aki sajnos nem lehetett jelen az eseményen, ugyanis ki volt zárva egy jelentéktelen sajtóvétség miatt Csergedpontyos legbelsőbb köreiből –, láttuk rajta, uram, hogy valami szokatlan dolog fog bekövetkezni nálunk, a 12. sz. általános iskola harmadik emeleti osztálytermében. A padok is foszforeszkáltak, a padló repedéseiből rózsabokrok ütötték fel a fejüket erőszakosan, képek villantak fel soha nem látott városokról, az osztályban elhelyezett akváriumban egzotikus halak úsztak valamerre szédítő sebességgel, az épület jelentőseket reccsent, érezni lehetett a rengést, mintha a föld magmája kitörni akart volna, de álcázásként vérrózsákat küldött maga előtt.

A tanárnő meglepetten elhallgatott, pedig kedvenc Hemingway-regényéről ecsetelt, már-már mobiltelefonjáért nyúlt, hogy segítséget kérjen, a katasztrófavédelem beavatkozását, idegesen kereste feneketlen táskájában a rúzsát vagy a nyugtatóját, az nem derült ki, amidőn Blága Icuka így szólt ellentmondást nem tűrő hangon:

Nyissátok ki, pajtások, az ablakot! (Több felkiáltójel következett a szavak után, de azt hiszem, ez az írásjelsor sem adhatja vissza tökéletesen azt a hanghordozást, ahogyan a hetedik c osztály emlékszik az elhangzott felszólító mondatra.)

A legszokatlanabb mind közül, mondták innen is, onnan is a kikérdezés során, ez a pajtások volt, ami egyáltalán nem volt használatban Csergedpontyo-son, idegenesen és ködös aurával, oly előkelően és távolságtartóan szólt át a végtelen hideg univerzumán, keresztülszelve a csillagösvények hálózatát. Az aura, a New Age metafizikája szerint, jegyezte meg a fizikatanár, aki szintén jelen volt a vizsgálatnál, egy színes körvonal, vagy összefolyó körvonalak összessége, amit a tárgyak bocsátanak ki magukból. A fogalom nem összekeverendő – itt a hangsúly emelkedő pályát ír le – a keresztény ikonográfiában a szentek ábrázolásánál használt dicsfénnyel vagy sugárkoszorúval, amely az isteni kapcsolatot és világosságot jelző fényes sugárzás. Ez egészen más volt. Pajtások, ah.

Szó nélkül engedelmeskedtek a felbugyborékoló önérzettől átnedvesedett tanulók.

Blága Icuka pedig kiemelkedett, kilebegett valósággal a padból, néhány elegáns szárnycsapással az ablakhoz kormányozta magát, mintha mindig így járt volna, egyetlen búcsúintésre sem pazarolta csudás erejét, hisz az volt, aki mindig is lehetett volna, szerény és különös, vidám arcú és természetesen kedélyes. Osztálytársai az európai összmegítélés előtt alig emlegették odahaza, nem is játszottak vele, buliba sem hívták, na de azóta… és kiröpült a hirtelen felkéklő mennybolt irányába.

A kedvező összeurópai megítélés felé.