75 éve született Bella István

Bella István 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron, ám az ugyancsak Fejér megyei Sárkeresztúr a gyermekkor színhelye, s a majdani költő élményeinek első forrásvidéke. Édesapja ebben a faluban volt tanító, tehát nyilvánvalóan tekintélyes ember. 

Mint azt a Petőfi Irodalmi Múzeum oldalán olvashatjuk, a gyermekkori idill  csakhamar véget ért, hiszen idősebb Bella István karpaszományos tizedesként vonult be a második világháborúban, és kisújszállási hadifogságba esése után, 1944 novemberét követően meghalt. Halálának körülményei bizonytalanok. Költőnk jelentős versei közé tartozik a Halotti beszéd, amely e korai tragikus élménynek is tükröződése. Az apa hiánya haláláig elkíséri Bella Istvánt, ám édesanyján kívül a sors melléje rendelt több nagyszerű embert. Közöttük pl. Tanka Jánost, a költőt és tanítót, aki sokat segített az ifjún. 

Még csak 14 éves, amikor Hazafelé című verse megjelenik a Fejér megyei napilapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban tölti. Ebben az időben a család nehéz körülmények között él, az anya betanított munkás, s az ő fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja a szerény megélhetés alapja. Már a sárkeresztúri iskolában a fiatal fiú kezébe kerül az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang, tehát igen korán olvassa az irodalmi sajtót. A gimnáziumban egyre inkább elmélyül érdeklődése. Elérkezik 1956, s a forradalom történései megragadják. Verset is ír, de – szerencséjére – nem közlik. Ilyen sorok voltak benne: „Olyanok leszünk, mint az orkán,/ szilaj, hajlíthatatlanok,/ testvér, ott leng az ország ormán,/ tépd le a vörös csillagot!” Az esztétikai értékeket most ne firtassuk, s maradjunk annyiban, hogy Bellát is sodorták az események, s tiszta lélekkel állt a forradalom mellé. Diákként részt vett több fehérvári megmozduláson, Csórra ment, hogy élelmiszert és ruhát gyűjtsön a Pesten küzdőknek. Egy teherautó lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt, elmondta a Műegyetem 12 pontját. Később, november 4-e után ezt számon kérték rajta, ám komolyabb megtorlásra nem került sor.

Először nem veszik föl az egyetemre, később azonban megkezdheti tanulmányait az ELTE magyar–könyvtár szakán. Egyre közelebb kerül az irodalmi élethez, a 60-as évek közepén része van a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. Ez a nyilvánvalóan a József Attila-i örökséget büszkén és markánsan vállaló diákfolyóirat vagy antológia jelezte, hogy új nemzedék van a láthatáron. Egy olyan nemzedék, amelynek tagjai érzékenyen reagálnak a konszolidáltabb, alapjaiban azonban egy nagy hazugságra épült rend minden rezzenésére. Az első szám 1965 januárjában jelent meg; a lap nem élt többet három számnál. „Olyan kísérlet volt, amit rögtön el is fojtottak” – jegyzi meg keserűen a költő jó két évtizeddel később. A munkatársak között találjuk Asperján Györgyöt, Sumonyi Zoltánt, Horgas Bélát, Győri Lászlót, Utassy Józsefet, tehát a Kilencek néhány tagját is. Kétségtelen, hogy ez az alkotóműhely olyan szellemi éhséget teremtett, amelynek törvényszerű következménye volt a lapalapítás. Az már a korszak ellentmondásai közé tartozott, hogy rövid élet adatott meg neki. Az ifjú szerzők és szerkesztők naivságát jelzi, hogy tudtuk nélkül jelent meg már 1956-ban is egy ilyen című egyetemi kiadvány, s nem véletlen, hogy a hatalom gyanút fogott még akkor is, ha a közvetlen kapcsolódásról aligha lehetett szó. Nem maradtak el a fegyelmik sem…

Bella és társai mégsem maradtak fórum és publikációs lehetőség nélkül. Verseit közli az Új Írás és a Napjaink, s csakhamar kialakul az a szellemi közeg, amely a „Hetek” néven lesz ismert a magyar költészetben. Bellán kívül ide tartozik Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Az ő számukra a József Attila-i hagyomány éppoly fontos mind morális, mind esztétikai értelemben, mint a közvetlen elődjüknek tekintett Illyés Gyula, majd Nagy László vagy Juhász Ferenc lírája. Közöttük Bella István költészetében különösen fontos a népköltészeti hagyomány, az archaikus nyelv, valamint a modern, huszadik századi irányzatok együttes hatása. Értéket jelent a nyelvteremtő erő, a dal folyamatos jelenléte. 

Bella István első verseskötete, a Szaggatott világ 1966-ban jelenik meg. Ebben már fölfedezhetők az imént hangsúlyozott minőségek, persze még a falusi gyerekkor alaprétegei, az árvaság és a nehéz sors dominálnak elsősorban. S aztán sorjáznak kötetei, bár vannak a pályán „üres-járatok”, már ami a publikációk rendszerességét illeti. És vannak különösen emlékezetes versei, a már jelzetteken kívül pl. a Sárkeresztúri ének, a Testamentom, a Szeretkezéseink, az Önarckép vagy az Igék és igák. Különös színt képviselnek pályáján a gyermekversek, a különféle, zenéhez kötődő művek, legfőképpen talán a 

Margit-passió. Ugyancsak fontos része az életműnek a műfordítás, különösen a finnugor népek folklórjának közvetítése és a lengyel irodalom több alakjának szolgálata. 

Ha végigolvassuk a Bella István életművéről szóló kritikákat, recenziókat, elemzéseket, átfogó jellegű tanulmányokat, akkor megállapíthatjuk, hogy pályáját általában az értő figyelem, a kritikai alaposság kíséri végig a kezdetektől napjainkig. Azt is mondhatjuk, hogy „jó a sajtója”, legtöbb méltatója az utóbbi évtizedek egyik legjobb költőjének tartja. A hivatalos elismerés sem hiányzik, bár tudjuk, hogy ez gyakran megtévesztő, hiszen az éppen csúcson levő kultúrpolitika gesztusa nem csak az esztétikumnak szól… Tény, hogy 1970-ben (harmincéves korában) már megkapta az első József Attila-díjat, s 16 évvel később a másodikat. 1988-ban Déry Tibor-díjban részesült, s ugyanebben az évben Az év könyve elismerés is az övé lett. 1992-ben a Magyar Művészetért díjban részesítették. Érdekesség, hogy 1998-ig többször is fölterjesztették Kossuth-díjra: az írók legnagyobb elismerését végül 2001-ben kapta meg. Ismétlem: a díjak nem feltétlenül jelzik a valós értékeket, az elfogadottságot azonban mindenképpen.

S ami még az életrajzot illeti: 1971 és 1977 között Bella István üzemi újságíró a Magyar Papírnál, s közben a Papíripari Vállalat népművelője. Ám volt könyvtáros is a Ganz–MÁVAG-nál, s hogy egész mást mondjunk: főszerkesztő a székesfehérvári Városi Televíziónál a '90-es években. Hosszú időt töltött az Élet és Irodalom szerkesztőségében, tagja volt az Árgus című folyóirat szerkesztőségének, valamint munkatársa a Magyar Naplónak. A rendszerváltás után pedig a Beza Bt. keretein belül könyvkiadással is foglalkozott. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. A 2006. április 20-ára virradó éjjel elhunyt.