Élet és művészet kettős megközelítésben

– Mindenképpen érdekes helyzet ez, hiszen mostanában kezdték el igazából kutatni, hogy az impresszionistáknak mi közük van a fotóhoz…

Rhein II.… Andreas Gursky csúcsdöntő képe

– A fotótörténet nagy pillanatait taglalva, előadásában kiemelt figyelmet szentelt a fotográfia és festészet viszonyrendszerének. Egyfajta szemléletváltásra gondolhatunk ilyen vonatkozásban?

– Mindenképpen érdekes helyzet ez, hiszen mostanában kezdték el igazából kutatni, hogy az impresszionistáknak mi közük van a fotóhoz. Sok közös vonást fedeztek fel az akkori festmények és a fotók között. A cél mindkettőnél ugyanaz volt: megörökíteni a modern élet gyors, rohanó pillanatait. Ma ez már nem tűnik fel nekünk, de akkoriban teljesen új volt. Az előadásomban szóba hoztam a fotográfia egyik klasszikusát, a francia Nadart, aki festészetet tanult, híres karikaturista, újságíró is volt, és számos világhírű író, művész fotóportréját készítette el. A műtermében sok impresszionista barátja megfordult. Már akkor így nevezték őket. Nyilván akkoriban még nem ismerték fel a két jelenség közti hasonlóságokat, elvégre az impresszionista mozgalom sem volt olyan ismert, amilyenné később vált. Külön-külön fejlődtek, mondhatjuk úgy is, hogy egymással párhuzamosan működtek, és mindkettő nagyon modernnek számított. Az általános vélekedés szerint az impresszionisták túlzottan is annak. A festészetben addig senki sem próbálta a nyüzsgő, gyors életmódot ábrázolni. A fotózás rohamosan terjedt, kezdett beérni. Természetesen ma jobban érezhető a párhuzam, mint a maga korában. Mára sokunkban tudatosult, hogy szinte két azonos, csak éppen más megközelítésű dologról van szó.

– A festők részéről tudatos közeledésről beszélhetünk?

– Határozottan. Több festő maga is fotózta azt a témát, amit aztán megfestett. A festők közül többen, például Borsos József Magyarországon, fotósok is voltak. De Munkácsy, Székely Bertalan, s még másokat is sorolhatnék, használt fotókat képmodellként. Különösebben nem reklámozták ezt, de benne volt a gyakorlatukban. Sokan kitanulták a fotózást, és teljesen tudatos hozzáállásról beszélhetünk. Könnyebb volt így megfesteni az adott motívumot, hisz ott volt kéznél. Elterjedt módszerré vált ez adott időben.

– Vetített képes előadásában ön érdekes példákat mutatott arra vonatkozóan, hogy ugyanazon az utcán, ugyanazon a téren, ugyanabból a pozícióból, egy bizonyos épület ablakából, ahonnan egy fotótörténeti szempontból fontos fénykép készült, plein air festészettel is próbálkoztak az impresszionisták.

– Igen. Nem véletlen a párhuzam. A fotósok adott esetben mintakönyvként is szolgáltak a festőknek. Egy Monet-képet mutattam be, amely a Nadar műtermének nagy ablakából észlelhető látványt örökítette meg. Pissarro is csinált hasonló képeket és mások is.

– De miközben a szóban forgó fotográfián egyetlen emberi alak van, vagy egy másikon az utca teljesen kihalt, a festményen pezseg az élet, sok-sok autó, rengeteg gyalogos, sétáló látható. Mai ismereteink szerint talán pont fordítva kellene lennie.

– Jó az észrevétel. Ennek az a magyarázata, hogy a fotózás korai korszakában sokkal hosszabb időt vett igénybe egy fénykép elkészítése, akár hét-nyolc órás expozíciós időről is beszélhetünk. A fotográfián csak az látszik, ami nem mozdult be. Az emberek eltűntek róla. A festő viszont pár óra alatt is fel tudja vinni a témát, legyen az akár sok alakos is, a belsejében őrzött látványt pedig bármikor képes elővarázsolni magából.

– Fotográfia és festészet párhuzamosságát, egymásra hatását más példákkal is szemléltette. A fényképészet angol úttörőjét, a sokoldalú Talbotot említette, aki azzal is hatott a festőkre, az impresszionistákra kiváltképpen, hogy a hétköznapi életről, addig jelentéktelennek tartott motívumokról is készített képeket, talbotípiákat. A szénaboglya, a szalmakazal is ilyesmi. Egyszer csak ez is megjelent a festészetben.

– Ezzel én is mostanában szembesültem, hogy abban a bizonyos Talbot-mintakönyvben, amely nagyon ismert volt a maga korában, vannak szénaboglyák, nem lehet véletlen az összefüggés. Talán ennek is köszönhető, hogy sok festőnél is jelentkezett a boglya téma akkoriban. Hivatkozhatnék Monet, Pissarro, Van Gogh nevére, a magyarok közül Hollósy Simonra, de másokra is bőven, hiszen majdnem mindenki feldolgozta ezt a motívumot. Másfél, két évtized anyagából külön kiállítást lehetne rendezni csak a boglyás festmények felsorakoztatásával.

– Mellesleg kiderült, hogy a közismert Talbot-portrét, amit ön is felmutatott a rendezvényen, a marosvásárhelyi születésű fotográfus, Szabó Iván készítette. De ne térjünk el a témától, ugorjunk egy nagyot az időben. Az értekezés befejező részében felmutatott egy olyan fotográfiát, amely modern festménynek is beillene. A Rajnáról készült óriási kép nyilván digitális utóeljárások, mai technika szülötte.

– Andreas Gursky német fotóművész alkotása. A 2x3 méteres nagyítású print a világ legdrágább fotója. Két éve döntött rekordot, egy New York-i árverésen 4.338.500 dollárt fizettek a Rhein II.-ért (1999). A negatívokat megsemmisítették, mindössze hat példány van ebből a fényképből a világon, három nyilvános múzeumokban (Moma, Tate, Pinakothek der Moderne-München), egy privát múzeumban (Glenstone-Potomac) és kettő magángyűjtők kezében. Megközelíti az igazán jelentős festmények árát. Valóban egy hiperrealista festmény benyomását kelti. Kicsit steril a kép, van benne manipulációs technika is, és több hónapos munkát igényel. Ugyanannyit készül rá a fotós, mint egy nagy alkotásra a festő. A két dolog egyenrangúvá válik. Múzeumok gyűjtik ezeket a lenyomatokat. Egyre nyilvánvalóbb a tendencia, hogy a kettő egymás melletti műfajként szerepeljen a piacon és a köztudatban. Nem arról van szó, hogy egymással rivalizálnak, inkább azt mondanám, hogy kiegyenlített lett a helyzet a mai művészeti világban. Elképesztő, hogy egy fotóművészeti munkáért egymilliárd forintot adjanak, de a piacé a döntő szó.