Visszapillantás
2025-05-26 14:00:00
- Kuszálik Péter
Májusban az akció és reakció rokonságáról és természetrajzáról írtam, de még nincs kimerítve a téma. Az akció olyan tudatos tevékenységet is jelent, ami az országok megszokott rendjét is felforgathatja. Európa számára az 1938–1945 közötti időszak ugyancsak zűrös volt: háborúk és határtologatások jellemezték, milliószámra pusztultak el azok, akik nem tudtak elmenekülni a Nagy Húsdaráló elől. Az ’eredmény’ kiértékelése már a békekötéskor megkezdődött, folyósói pletykák szerint a német fegyverletétel napján mondotta az egyik főmufti: „eddig rendben van, most a szovjetek ellen kéne elindulni”. Utalás arra, hogy sem a náci, sem a bolsevik hatalom nem volt népszerű az angolszászok körében.
A valamikori Tündérkertben is nagy akciózás folyt, 1940-ben kettéosztották Erdélyt, négy évvel később pedig visszacsinálták az egészet, ráadásul a társadalmi rendszert is átfestették. A közönség reakciója a következő fanyar megállapításban kulminált: „augusztus 23. a nagy edények ünnepe: cseberből vederbe”. A változásokat (úgymond: a haladást) pártoló réteg reakciósoknak titulálta azokat, akik nem tapsikoltak az új rendszernek, és annak megfelelően bánt (el) velük. Az új rendszer hívei nem olvasták a harmincas évek újságjaiban a Sztálin birodalmáról szóló cikkeket, amelyekből a szovjet rendszer hazug és kegyetlen voltát ismerhették volna meg. Ehhez járult az istenellenesség, amely a keresztények életét befolyásolta igen nagy mértékben.
A szovjet csapatok nyugat felé haladtak, mögöttük pedig serény utóvéd masírozott, amely a béke mellett egy új rendszer kellékeit is magával hozta: új eszmék módszereit és propagandakiadványait. Az új ’honfoglalás’ egyik következménye a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) megalakulása volt. Az alapító okmányt Brassóban írták alá 1944. okt. 16-án; fél évvel a fegyverletétel előtt. Az MNSZ a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége utódának vallotta magát, de (feladva annak középbalos irányultságát) néhány év múlva már a kommunisták irányították. A kor propagandaízű nyelvezete úgy fogalmazott, hogy az MNSZ a ’hajtószíj’ szerepét tölti be a Munkáspárt és a magyar kisebbség között. Az 1944. okt. 18-án indult Világosság szemlélete és stílusa már 1946/47-ben a pártlapokéhoz igazodott, bár a keményebb szigorítások csak a királyság eltörlése (1947. dec. 30.) után érkeztek. Öt hét múlva fölszámolták a szocdem pártot, s a céljaiknak megfelelő (vagy a nekik fejet hajtó) embereket átterelték a Munkáspártba, így minden hatalom a kommunisták kezébe került. Korlátlan uralom következett – a proletárdiktatúra.
Az új hatalom egyik célkitűzése: a sajtó útján megrágalmazni a múlt rendszer értékes embereit és reakciósnak ítélt megvalósításaikat. Ennek keretében kezdték támadni az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségét (Igazság, 1947. febr. 7.), amelynek szakosztályi elnöke György Lajos volt. A Világosság 1947. jún. 27-i száma már a címoldalon jelzi (Leleplezzük György Lajost), hogy a rágalomhadjárat az erdélyi tudományosság egyik kiválósága (és Áron püspök megbízható embere) ellen indul. György Lajos tisztázó érveket sorakoztató nyilatkozatát a lap nem közli, mi több, újabb támadó jellegű cikkek következnek, melynek nyomán megfosztják minden címétől, eltiltják az egyetemi katedrától, és még a Lyceum Könyvtárba (hajdani munkahelyére) sem teheti be a lábát. Áron püspök már 1946-ban az MNSZ-szel való szakítást latolgatja, de csak a György Lajos elleni támadás után teszi meg a döntő lépést: 1947. júl. 7-én körlevelet ad ki, konkrét tennivalókkal: „Tisztelendő Papjaimat ezennel utasítom, hogy az MNSZ-szel való mindennemű együttműködéstől tartózkodjanak, s ha valakinek a neve a Népi Szövetség tagjainak a névsorában szerepelne, nevét jelen rendelkezésemre való hivatkozással a névsorból töröltesse” (Márton Áron hagyatéka 14. kt. 174. és 9. kt. 215.).
A sajtó kemény kampányt folytatott a hatalom intézkedéseinek magyarázására és igazolására. Az újságírók a hatalom minden akciója láttán örömujjongásba kezdtek, a ’divatnak’ megfelelő, panelszerű szóképekből rakva össze sablonos cikkeiket. Egy példa: „Nem véletlen tehát az MNSZ ifjúságának az a célkitűzése, hogy fokozottabban vegye ki részét az egyházban megbújt reakció elleni küzdelemből. Segítségére van ebben a konkordátum felbontása, amely igen egészséges folyamatot indított el (!) a katolikus egyházban, mert fegyvert jelent a dolgozó nép kezében: hozzásegíti ahhoz, hogy az egyházat valóban a nép egyházává változtassa, mely valóban a nép érdekeit szolgálja, a demokratikus erők oldalán.” (Sütő András: Kik a nép egyházának ellenségei? Falvak Népe, 1948. okt. 3.)
Khm. Hát ez lenne az akció és a reakció két szemszögből való láttatása. A „nép egyháza” a korra jellemző fogalomzavar, amely később a békepapi mozgalomban csúcsosodott ki. A szovjet mintájú rendszer nem fogadta el Róma fennhatóságát és az Egyház autonómiáját, hanem teljes beleszólást kívánt a felekezetek ügyeibe. Egyházi embereket is sikerült megtéveszteniük, pl. Holló Ádám újtiszai esperes (1948. nov. 11-én kelt levelében) Márton Áronnak a Rómától való elszakadást ajánlja. A Püspök elleni hajsza egyik példája: Czikó Nándor cikke a Scînteiában (1948. dec. 9.), amelyben Márton Áront „reakciós vezérnek” titulálta. 1949. jún. 21-én Áron püspököt letartóztatták és börtönbe vetették. 1955-ben engedték szabadon, de 1957–67 között házi őrizetben élt. A Securitate irattárában a róla készített megfigyelési állomány a legnagyobb (236 kötet, 57 ezer lap), ez is azt jelzi, hogy kitől ’félt’ leginkább az istenellenes hatalom. Nota bene: Alexandru Cisar bukaresti érsek halála (1954. jan. 7.) után az RNK-ban élő minden katolikus püspök börtönlakó volt. A hatalom politikai megfontolások alapján döntött úgy, hogy az egyiket szabadon engedik, így kapott esélyt Márton Áron a szabadulásra.
