„Úgy látjuk, hogy egymásért vagyunk”

Néptánctalálkozó a hivatásos néptáncegyüttesek és az értékelők tükrében

* (Fotók: Nagy Tibor)

Erdély hat magyar hivatásos néptáncegyüttese ajándékozta meg a marosvásárhelyi közönséget – és persze egymást – a múlt szerdától szombatig zajlott 19. találkozójukra elhozott szebbnél szebb előadásokkal. A pályatársakat vendégül látó Maros Művészegyüttes fellépését leszámítva az együttesek a Nemzeti Színház Nagytermében mutatták be műsorukat, és ugyanitt került sor a szakmai kiértékelőkre. 

Péntek délután a Hargita Székely Néptáncszínház Pásztoroké című csütörtök esti előadását és az Udvarhely Néptáncműhely péntek déli produkcióját, a Barokk balladát értékelte a rangsorolás helyett hasznos tanácsokkal, útmutatással szolgáló zsűri: Kovács Levente színházi rendező, színészpedagógus; Farkas Zoltán „Batyu” és Tóth Ildikó „Fecske”, többszörösen díjazott táncművészek, -oktatók, koreográfusok, a Muzsikás együttes vendégfellépői; Könczei Árpád Uniter-díjas zeneszerző, koreográfus; Prezsmer Boglárka színház- és drámapedagógus, dramaturg, valamint Juhász Zsolt örökös aranysarkantyús táncos, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője. A véleményezés után az értékelőbizottság néhány tagjával, valamint a vendégegyüttesek illetékeseivel beszélgettünk az évente más-más helyszínen megszervezésre kerülő találkozó jelentőségéről, az itt szerzett tapasztalatokról és arról, hogy hogyan látják a néptánc jelenét, jövőjét.

„Két lépést előre, egyet vissza”

Könczei Árpád zeneszerző, koreográfus borúlátóan nyilatkozott:

– Annak ellenére, hogy harminc éve Budapesten élek, erdélyi maradtam. A 35 éves Háromszék Táncegyüttes alapító tagja vagyok, és öt évig a vezetője voltam, azóta többször visszahívtak vendégalkotóként, illetve a Maros Művészegyüttesnek és az Udvarhely Néptáncműhelynek is készítettem előadásokat, ahogy a Nagyvárad Táncegyüttesnek is. Így elég közelről ismerem az erdélyi magyar táncegyütteseket, és látom azt a folyamatot, hogy honnan hova jutottunk. Nem vagyok optimista. Három évvel ezelőtt a hivatásos néptáncegyüttesek nagyváradi találkozója után született meg a Feröer lépésben című írásom. amiben a balkáni körtáncoknak arra a motívumára utalok, amely szerint valaki egyik irányba kettőt lép, a másikba egyet, magyarán: két lépést előre, egyet vissza. Magyarországon évtizedek óta több helyen működik a szakmának alárendelt táncosképző szakiskola. A budapesti hivatásos táncegyüttesekbe így olyan fiatalok jelentkeznek, akik már magas színvonalon táncolnak, ha meghirdetnek egy próbatáncot, olyan húsz fiú megy felvételizni, akik egytől egyig kiválóan teljesítenek. Erdélyben két-három jelentkező akad, és egyik sem profi. Ennek az a magyarázata, hogy itt nincs táncosokat képző szakiskola. Igaz, hogy a Sapientia egyetem kolozsvári karán működik egy táncművész szak, amit éppen az öcsém, Könczei Csongor irányít, de úgy érzem, hogy a szakma képviselői távolságtartóan viszonyulnak ehhez a lehetőséghez. Pedig ezen a találkozón láthattunk egy udvarhelyi táncost, aki azon a szakon tanult. Épp az előbb dicsértük meg. Úgy gondolom, hogy ebben a szakmában nemhogy nem szégyen a tanulás, hanem egyenesen kötelező – hangsúlyozta Könczei Árpád, majd az elmúlt napok produkciói közül pozitív példaként Orza Călin koreográfiáját, a Barokk balladát emelte ki.  

Sémák helyett egyéniségek kellenek 

Farkas Zoltán „Batyu” elsőként a Maros Művészegyüttes Láthatatlan ünnepek című előadását, illetve a nőiségnek Lőrincz Hortenzia rendező-koreográfus általi újszerű és előremutató megfogalmazását méltatta, ugyanakkor elismerően szólt a Hargita Székely Néptáncszínház magyarországi táncokat bemutató Pásztoroké című produkciójáról és az Udvarhely Néptáncműhely élményszerű Barokk balladájáról is. A zsűritag kritikaként az itt-ott felbukkanó táncos sémákat említette.

– Egy hagyományos folklórelőadás akkor izgalmas, ha a táncos egyéniségként tudja bemutatni a különböző tájegységek hangulatát. A kalotaszegi páros táncot gyakorlatilag minden együttes ugyanúgy járja, és hasonlóan sematikus a férfitáncok dübörgő jellege. De azért vannak táncos egyéniségek is. Nagyon színes a művekhez való hozzáállás, illetve azoknak a megformáltsága, és ez jó – összegzett a táncművész, koreográfus, aki a találkozót a magyarországiak számára is példaértékűnek nevezte.

– Nagyon fontosnak tartom, hogy az erdélyi magyar hivatásos néptáncegyüttesek a továbbiakban is szervezzék meg ezeket az együttléteket, és még tudatosabban próbáljanak odafigyelni egymásra – tette hozzá Farkas Zoltán „Batyu”. 

„Ilyenkor pár napra megállunk”

Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely igazgatója szerint ez a találkozó egy fontos mérföldkő az általa képviselt együttes életében, de ugyanakkor az egész szakma számára is. 

– Ilyenkor három-négy napra úgymond „megállunk”, egymás szemébe nézünk, beszélgetünk, egymástól tanulunk, tapasztalunk. Bízom benne, hogy ennek a jövőre nézve is lesz valamilyen hozadéka. A mi együttesünknél a kiindulópont mindenképpen a népzene és a néptánc. Ettől indulunk el spirálszerűen egy kicsit más irányba, majd újra visszatérünk hozzá, körüljárjuk, újabb szinteket igyekszünk elérni, újabb táncokat mutatunk be. A találkozóra egy 17 éve színpadra vitt, felújított táncszínházi előadással, a Barokk balladával jöttünk. Mind a kollégáim, mind azon szakmabeliek szerint, akik látták az eredeti produkciót, az elmúlt idő az előadás javára vált, érettebb, kiforrottabb lett, bizonyos részeket a rendező-koreográfus, Orza Călin újragondolt. Az Udvarhely Néptáncműhely egyébként már 18-20 éve próbálkozik táncszínházi előadásokkal – mondta Orendi István.

Ami nem akar „túlmagyarázni”

Benő Barna-Zsolt, a nyárádszeredai Bekecs Táncszínház vezetője a találkozón bemutatott Táncolva öröklődik című folklórprodukciójuk kapcsán kiemelte, hogy egy zömében fiatal csapattal érkeztek, és az előadás címe egy kicsit róluk is szól.

– Ez egy olyan műfaj, amit a gyakorlatban lehet megörökölni, úgy, hogy nagyon sokat gyakorolunk. Úgy éreztük, hogy ennek a csapatnak egy ilyen jellegű előadásra van szüksége. A táncszínházi produkciók más kvalitásokat fejlesztenek, más szempontokra helyezik a hangsúlyt, ebben az előadásban azonban a tánc a legfontosabb szempont, az, hogy bizonyos tájegységek hogyan vannak ezáltal megjelenítve, illetve bizonyos táncmotívumok hogyan változnak egyik tájegységről a másikra – foglalta össze az előadás lényegét Benő Barna. Az együttes vezetője nem rejtette véka alá, hogy a zsűri körében vegyes fogadtatása volt a produkciónak. Véleménye szerint egyes értékelők olyan dolgokat láttak bele az előadásba, amelyek sem a megrendelőnek, sem az alkotónak nem tartoztak a célkitűzései közé.

– Ez az előadás tiszta folklór, nem akar semmit túlmagyarázni, csak felmutatni akar táncokat, dialektusokat – szögezte le a Bekecs Táncszínház vezetője.

Sajátos módon újraalkotni

A Háromszék Táncszínház Ecce homo című táncjátékát és a Nagyvárad Táncegyüttes mesejátékát, a Holló Jankót péntek este, illetve szombat délelőtt – terepszemlénk után – láthatták a találkozó résztvevői, így ezekre a produkciókra nem térhetett ki a zsűri. Az együttesek illetékeseivel azonban természetesen szót váltottunk. 

– Az erdélyi közönség Háromszék Táncegyüttes néven ismer, de a tavaly júniustól Háromszék Táncszínház néven működünk. Ez a név tükrözi társulatunk profilját, ugyanis évtizedek óta a folklórelőadások mellett gyermekelőadásokat és néptáncszínházi produkciókat is készítünk. A kezdeti és továbbra is elsődleges célkitűzésünk az erdélyi népzene, néptánc gyűjtése és archiválása, de ezt sajátos módon próbáljuk újraalkotni és előadni. A kommunikációs nyelvezetünk alapja tehát továbbra is a néptánc, emellett azonban a kortárs tánc és a balett is megjelenik – összegzett Virág Endre, a Háromszék Táncszínház igazgatója. 

A Nagyvárad Táncegyüttes egy népmesealapú táncjátékkal színesítette a találkozó színpadi kínálatát. Czvikker Katalin, a váradi Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, hogy az együttes régóta nem vett részt a találkozón ilyen műfajú előadással, így kézenfekvő volt a választás. 

– A táncszínházi elemek felé fordulunk, és már több éve működtetünk egy kortárs táncszínházi műhelyt is, ahol drámai szövegek alapján születnek meg az előadások. Megpróbáljuk közelebb hozni ehhez a formanyelvhez a fiatalokat, ennek érdekében több oktató jellegű programot indítottunk el. Az, hogy a 23 éve alakult Nagyvárad Táncegyüttes 2011-től a Szigligeti Színház tagozata, lehetőséget ad a védett környezetben történő fejlődésre – emelte ki Czvikker Katalin.  

A forrás közelében maradni

– Azok vagyunk, akik voltunk, még ha a nevünk egy kicsit változott is, mert a központi költségvetésből támogatást kap a fenntartónk, ha színházi intézményként vagyunk nyilvántartva. Azt senki nem kérte tőlünk, hogy irányt váltsunk. Mi elköteleződtünk a néptánc, népzene mellett, és igyekszünk ennek közelében maradni. De ez nem jelenti azt, hogy csak hagyományos folklórműsoraink vannak – mondta András 

Mihály, a Hargita Székely Néptáncszínház igazgatója. Az intézményvezető arra számított, hogy a nemrég készült Pásztoroké című előadásukat túl intenzívnek találják majd az értékelők, a zsűri azonban nagyon kedvezően nyilatkozott a táncok erejéről, stílushűségéről, a tánckar énekeiről és Mihó Attila zenei szerkesztéséről is. 

– Bár az ilyen találkozók baráti „mérkőzések”, mindig van bennük egy versenyhelyzet, és volt egy olyan időszak, amikor úgy éreztem, hogy ezt már nem akarom tovább csinálni, mert a kés élén táncoltak az érzések. Most azonban azt látom, hogy nagyon jó irányba billent el ez az egész. Amikor a hat együttes valamelyike a színpadon van, a tapsdús reakciókból érzem a barátságot, a biztatást. Az értékelő bizottságnál is a jó keresését, a segítségnyújtást érzékelem, és ez már így számomra felemelő. Így nem szorongva jövünk ide, hogy esetleg kiosztanak, hanem úgy látjuk, hogy egymásért vagyunk – mondta ki András Mihály az együttlét talán legfontosabb következtetését.