Ünnepek és hétköznapok

Amint korábbi Harmónia mellékletünkben jeleztük, az idei könyvünnepen értő közönség, barátok, jó ismerősök társaságában került sor Albert Ildikó csíkszeredai klinikai pszichológus legújabb, És hátradőlünk a fotelben című kötetének a bemutatására. A könyv a nagyváradi Holnap Kiadó gondozásában jelent meg Sarány István szerkesztésében. A bemutatón Szűcs László, a kiadó vezetője, majd Sarány István, a Hargita Népe lap felelős szerkesztője ajánlotta a közönség figyelmébe a kötetet, és beszélgetett el a szerzővel a változatos hosszúságú és tematikájú „gondolatfüzérekről”, amelyek az ember és a szakember gondolatait tartalmazzák jegyzetek, novellák, szabadversek formájában. Látszólag pihentető, de helyenként felkavaró olvasmányként. Ezekből válogattuk a címadó írást.

És hátradőlünk a fotelben 

A parkon jöttem át. Sütött a ritka októberi nap, finoman, hangtalanul hulltak a levelek, rozsdásak, sárgák vagy még enyhén halványzöldek. Igyekeztem kikerülni őket, hogy ne végezzék apró zizzenéssel a talpam alatt. A ritkuló lombok között átcsillantak a sugarak. Gyerekek rugdosták az avart, a padokon lányok csevegtek. 

Akár békésnek is mondhatnám.

A levél, amelyet nemrég olvastam újra, valahol a táskám aljáról melengette a lelkem, mert sokadszorra biztosított róla, hogy megint igazam volt.

Gyakori élményem, hogy hálával, megdöbbenéssel, elismeréssel vagy – szerencsére ritkán – szomorúsággal közli velem valaki, hogy igazam volt. Mintha valaha is törekedtem volna erre a nehezen megragadható igazságra, amelyre mindenki vágyik. Vágyik akkor is, amikor bőszen tagadja. Amikor diadalmasan mutat rá, hogy valaki – az anyja, az apja, a felesége, a férje vagy a főnöke – már megint tévedett. Mintha ettől neki föltétlenül igaza lenne. 

Vajon miért keressük állandóan az igazságot? Megnyugtat. Biztonságot ad? Talán azt is. 

Az Írországból kapott üzenet jólesett. Felvillanyozott, mert váratlan volt. Attól jött, akiről nem gondoltam, hogy eljutott hozzá a szavam. Sőt. Semmit sem gondoltam róla. Nem kellett már a biztonságomhoz, nyugalmamhoz hozzáadnia, mégis jó érzés tudni, hogy igazunk van. Vagy még inkább azt, hogy más is tudott kezdeni valamit ezzel az igazsággal. Ezek szerint élhető. Bizonyság, hogy talán mégis vannak igazságok, működő elvek, az élet és a lélek törvényszerűségei, hiába vonják őket kétségbe oly sokszor. És oly sokan. 

A nap közben lebukott. Előbb elsötétültek a hegyek, majd felvöröslött körülöttünk a levegő. Vagy az ég? Mert melyik másik? Talán nyugodtan eltekinthetnénk a tisztázásától? Lehet, elég lenne, ha egyszerűen elfogadnánk az ismert tényeket. Mert ugye Descartes sem lett boldogabb a sok gondolkodástól, Nietzsche is elborult, Schopenhauer belehalt. 

De azért vannak használható kis igazságok. Talán azoknak nehéz, akiknek sosem mutatták meg őket. Vagy nem mutatkoztak meg maguktól. Olyan nehéz tudomásul venni, hogy mi mindent nem tudunk. Olyan nehéz később megtanulni őket. Inkább kétségbe vonjuk, tiltakozunk, és kikiáltjuk elviselhetetlennek azt, aki tudja.

Vannak igazságok. Van értelem, és léteznek célok. Talán az életnek és a mindennapoknak is.

Meg sok öröm.

Ismertem párokat, akik sok találkozás után elmondták, hogy eddig sosem érezték ennyire jól magukat sem együtt, sem külön. Embereket, kik több évtizeddel a hátuk mögött jöttek rá, mert hagyták magukat rávezetni, hogy lehet szorongás nélkül élni.

És olyanokat is, akik vallották évtizedek múlva, levélben, fehér asztal mellett, ital hatására vagy súlyos betegen, hogy bizony sok fontos dolgot vagy egyet, de a legfontosabbat elhallgatták, letagadták, és most, későn, de tudják, hogy jobb lett volna, ha… 

Előbb-utóbb elfáradunk. Az elhallgatásba is bele lehet fáradni.

És lassan eljön az idő, amikor mindent bevallunk.

Különben a lélek ránk pirít.

Gyűlnek a dolgok, emlékek, kacatok, gyöngyök, sebek, hegek, préselt virágok, kizöldülő érzések, bokrossá érő gondolatok. Jó velük lenni, de néha letenni is jó. Megtanulni hátradőlni a fotelben, amelyben addig leginkább csak gubbasztottunk.