Szikrázva szállongó lelkünk

– Hogy vagy, komám? – Az utóbbi időben gyakran kezdem ilyszerű, mímelt szólítással barátomnak, ismerősömnek szánt soraimat.

„Kedves barátom, mostanság egyre kevesebbet, szinte semmit sem látok-hallok rólad. Hogy vagytok, hogy vagy, egyorrú komám?!”

Feleletet egyik sem ad? De. Érkezik válasz, néha azonnal, néha pedig fájdalmasan későre. Számos visszajelzés döbbenetesen szűkszavú. Sejteni: a barát/ismerős ódzkodik föltárni ’éppen-állapotát’ – és én megértem, ha túlzottnak ítéli közeledésemet. Gyakori a semmi-válasz.

Máskor meg a címzett: bulvárszándékot sejdít, és azért hallgat.

Vagy „csak” pocsék a közérzete.

Ha nem restellné, pokolba kívánna.

De mert udvarias, rám pisztáciáz egy „Megvagyok, megvagyunk, köszi-köszi!” kisfagyit, engesztelésül.

Nyílt elutasítás is érkezik, Toldi Miklóst eresztették egykor ily gorombán útjára a mészárosok: „Menjen onnan, mondták, anyja keservébe”…

*

Én Istenem, rendíthetetlen haláltudattal jönnek, eregélnek, lépdelnek, baktatnak, bandukolnak, battyognak, poroszkálnak, császkálnak, kutyagolnak, slattyognak és battyognak, tévelyegnek, szédelegnek az ismerősök, a barátok, a rokonok – míg le nem zuhan a hétfájdalmú mennyezetről a sugárbiztos vasfüggöny.

Nem jönnek többé elő semmiféle hívásra, tapsra.

Alámerülnek. Ők, akikkel „világhálós” kapcsolataim bizton ápolhattam volna még.

Érkeznek korrekt gyászjelentések.

Requiescat satöbbi.

Olvasunk gyors reagálást, utolsó percben fogalmazott rendülést, és néha, igen: értékelő nekrológot.

Baktatnék koporsójuk lépcsein a dombra, a kálváriázó végtisztességtevőkkel – de a természet erre nekem már nem ád útlevelet. 

Lelki járásomat azonban nem korlátozhatja renyhe szobaképzelet, statisztikás emlékezés, régi fotók szigorú realitása, sem a bambán tűnődő  nosztalgia, a szánakozó istenemezés – azt néha elgondolhatom, miként lett volna –, de miért is ne lehetne még majdnem minden: jaj, kicsit másképp is…

A kozmosz világsemmisége mindent sztornóz.

Fojtott düh számra tapasztja ólommarkát.

Rossz lelkiismeret, kajla bűntudat minek lohadna jámbor bakiparázós emlékektől.

Pedig mennyi marhaságot csináltunk, együtt és külön-külön. Hol bántva, hol bántatlanul.

Szomorú belenyugvással legalább egy mondást, poént, valami jópofaságot, levélrészletet, szövegmorzsát, versillatot: kopjafájukra tűznék…

Lengve libegtesse, hajh, a felejtés és visszatérés szivárvány szellője – mogyorókürtök májusi vonulásában.

Ó, és végül – egyperces szívsajgással idézném a felhőre vetődő jóságukat, az idegeik arany rezdüléseit, a kín lilán vibráló rángását…

Azt a kis mindent… A szellem és szerelem szertelenségét szerteszét a nappalokban és éjszakákban. Szentjánosbogárként villódzna körös-körül az élet korlátlan szeretete.

Gyönyörben fürödve köszöntene mindent és mindenkit: szikrázva szállongó lelkünk.

Minden bűnünket.

Minden bűnét.

Megbocsátanók a világnak.

Ugye, beh szép a halál.