2023. december 6., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés Fazakas János néptáncoktatóval

– Kezdjük ezt a kismagnós beszélgetést azzal: kiből lesz a jó néptáncos?

– Tehetség kérdése. Kell hozzá alkalom, neveltetés, igény, kitartás.

– Mióta táncolnak az emberek?

– Mióta a világ világ. Már a Bibliában is le van írva, hogy táncoltak… A hagyományőrző, rendtartó székely falvakban volt egy íratlan rend: belső rend. És ez magába foglalta a tánc szokásrendjét is. A gyerekjáték után a régi szórakozás egyetlen formája a tánc volt. Ebben benne volt minden: ismerkedés, udvarlás, párkapcsolat, falusfelek iránt gyakorolt tiszteletadás stb.

– A fiatalok hol tanultak meg táncolni?

– Bálokban, mulatságok alkalmával. Ma már csak azok tanulják meg a táncot, akik eljárnak a tánccsoportokba.

– Ez hogy működik?

– Faluhelyen, vidéken – szinte mindenütt – van egy-egy személy, aki élteti a hagyományt, jó szervező, megkeresi az oktatót, a helyet, toborozza a gyerekeket, és elkezdődik a tánccsoport megalakítása. Ez nem is olyan egyszerű, mert a néptánc tanulásáért meg kell szenvedni, biza sokszor meg kell izzadni... Viszont megtanulod, hogy kell megfogni a lány kezét, derekát, hogy kell vezetni a lányt, és a lánynak is meg kell tanulnia engedni, hogy más vezesse. Mindkét feladat nehéz.

– Volt úgy pályafutásod során, hogy valaki nagyon meg akart tanulni táncolni, de nem volt tehetsége?

– Persze, hogy igen. Ha a szülők nagyon akarják, de nincs akarat, adottság, akkor semmi esély arra, hogy jó táncos váljon belőled. Táncolni viszont megtanulhatsz. A másik az, hogy tehetséges vagy, de rádöbbensz, hogy ebből nem tudsz megélni – akkor egy más szakmát tanulsz, és megmaradsz amatőrnek.

– A táncnak van egyetemes nyelvezete, akárcsak a zenének?

– Igen, de minden vidéknek más-más az egyetemes jelrendszere. Amikor én Marosvásárhelyre kerültem, azt hittem, hogy tudok táncolni, jó táncos vagyok… De ez nem így működött! Más vidéken teljesen másként táncolnak. Édesapám, amikor meglátta a mezőségi táncot, gyorsan elnevezte román táncnak, mert nem a belső lábbal léptem hangsúlyosan, hanem a külsővel. Egy nyárádmentinek ez úgy jött, hogy idegen. Van egy mozgásnyelvezet, ami érvényes egy falura, egy vidékre, de már a szomszéd faluban nem úgy táncolnak. A zene hasonlít, de a tánc más! Így van ez pl. Marossárpatak és Vajdaszentivány esetében, pedig csak pár kilométer a távolság, de más a táncuk.


– Ki írta le a táncot?

– Albrecht Knust és Rudolf Lábán dolgozta ki anno. A leírás azért jó, mert ha valamit nem veszel észre a videófelvételen, segít pontosabbá tenni a táncot mint művészetet. De én nem használtam! Jó és elég volt a videó.

– Te hol tanultál meg táncolni?

– Még gyerekkoromban, otthon, Szentháromságon. Ez volt a nyárádmenti székely tánc. Mindenki ezt táncolta estétől reggelig, szabadon. Néptánccsoportban táncolva, a színpadon szintén, de már koreográfiákban, és nem szabadon. Majdnem mindegy volt, hogy mit táncolsz, az volt a jó. A szakma később azt mondta, hogy legyen csak nyárádmenti, marosmenti stb. Tehát a néprajzi vidékek adták a tánc elnevezését is. Aztán egy idő után azt mondták: nem elég a nyárádmenti, legyen nyárádmagyarósi, nyárádselyei, szentgericei, jobbágytelki stb. Ez ment ismét vagy tíz évig, s akkor jöttek: jó-jó, nyárádmagyarósi, de kinek a tánca? Jobbágytelkéről kinek a tánca? Tehát a táncos neve, egyénisége is számított, és a kedvenc figurái.

– Akkor hogy volt, amikor te kezdted a tánctanulást?

– Az én időmben, a ’70-es évek végén, a ’80 évek elején, a Mojszejev-féle (egy híres orosz koreográfus, táncművész) táncoktatás ment Budapesten is, Vásárhelyen is. Feldolgozták a zenét is, a táncot is, s volt még egy nagy kórus is a színpadon. Ez magas művészetet jelentett!

– Mikor jött a váltás, a táncházak megalakulása?

– A táncházas világgal én a ’70-es évek közepén találkoztam, amikor – a Szabó Éva néni idejében – táncosként részt vettem a Kaláka vásárhelyi filmezésén, a rugonfalvi kaláka gyűjtésein. Szentléleken, Malomfalván, Tarcsafalván, Kecsedben kerestük a nótafákat, a jó táncosokat.

– Te miért lettél táncos?

– Szerettem ez a világot! Eleinte hobbiból táncoltam. Életem nagy részében azt csináltam, amit szerettem.

– Hogy jött a „képbe” a japán táncos kapcsolatod?

– ’90-ben volt egy nagy távozási hullám a Maros Művészegyüttestől, sokan nyugdíjba vonultak. Akkor már itthon voltam, mert négy évig a sepsiszentgyörgyi Vadrózsa Együttesben is táncoltam. Jött Lőrincz Lajos korondi származású táncmester, akitől tanultam a szakmát, s azt mondta: „Gyere ide, Fazikám, segíts, mert az együttes nem szűnhet meg. Felveszünk egy csomó fiatalt, de azokat még kell tanítani táncolni”. Ottragadtam.

1992-ben volt egy öthetes turnénk Japánban, s azon én is részt vettem. Három kétórás műsort vittünk magunkkal, s volt öt olyan nap, amikor mind a két műsort eltáncoltuk Japánban.

– Hol jártatok a szigetországban?

– Végigjártuk Japánt, busszal utaztunk városról városra, sőt lerepültünk Okinawa szigetére is. Olyan napokon, amikor nem volt fellépés, volt kirándulás, de olyan is, amikor a japánokat kellett tanítani.


– Hogyan történt az oktatás?

– Legtöbbször a helyi tánccsoportok tagjai jöttek, sok nő, kevés férfi. Akkor még csak angolul tanítottam, de hamar tanultak, olyan is, aki nem értette a magyarázatokat. Egy ilyen közös próba után megkérdezték, hogy nem volna-e kedvem visszamenni, táncot tanítani? Ha meghívtok, japánul tanítok majd – mondtam, félig viccből. Mielőtt lejárt a turné, elvitettem magam a híres-neves Ginza könyvesüzletébe, Tokióba, ahol megvásároltattam az első japánnyelv-könyvemet két audiókazettával: Japanese for Beginners. Azelőtt egy évvel, ’91-ben Párizsban is szerepeltünk, meghívták a Maros Művészegyüttest a Vártemplom kórusával turnézni. Ott eladtam egy szép magyarói falvédőt, s vettem belőle egy Sony audiókazettás kismagnót. Azzal kezdtem a japán nyelv tanulását. Ez volt ’91 decemberében, s tavasszal indultunk a keleti turnéra. Pekingben szálltunk meg, egy 21. Század nevű szállodában, s másnap onnan repültünk Tokióba.

– Mikor volt a második japán utad?

– ’93-ban meghívtak engem és Rácz Bélát a Maros Művészegyüttesből, aki harmonikán játszott és cimbalmozott. Azután minden évben legalább egyszer kiutaztam Japánba, de volt úgy, hogy kétszer is. Épp a napokban számoltam össze, hogy harmincegyszer voltam Japánban. Azért tudom, mert kérték, hogy mondjak egy pontos adatot.

– Ezenkívül hol jártál még?

– Tajvanban, Hongkongban voltam többször is…

– Milyenek a tajvaniak?

– Ők kínaiak. Más a kultúrájuk, más az életvitelük. Csoportoknak, táborokban tanítottam, valamint oktattam a tajpeji egyetem mozgásművészeti szakán is. Ezenkívül tanítottam Magyarországon, Angliában, Hollandiában és Olaszországban is.

– Ha netalán kint kellene maradnod, melyik országot választanád?

– Nem maradnék kint, és már jobban szeretek jönni, mint menni.

– Valahányszor útra keltél, mit vittél nekik?

– A táncot, a nyelvet s a népi kultúránkat. Sokat számít, hogy beszélem a japán nyelvet, és nem kell tolmáccsal dolgoznom. Nehéz dolog a táncos nyelvet fordítani! Kiderült, hogy egy csomó kérdésük van, amire várják a választ. Ezt este, a próbák után szoktam velük megbeszélni. Olyan közegben kellett tanítanom, ahol nem ismerik a kézfogást, és én azt mondtam: légy szíves, fogd meg a derekát, és tedd tovább. Egyszerűen félnek a másikhoz nyúlni…

– Miért félnek a kézfogástól, s inkább vállalják a 30-40 vagy akár a 80 fokos szögben való meghajlást?

– Neveltetés kérdése. Egy-egy öleléssel, amit mi, európaiak gyakorolunk, az összes vírust át lehet venni. Már ’92-ben, amikor még nem volt ez a covidos világ, ha valaki érezte, hogy meghűl, rögtön maszkot tett. Már akkor használták a maszkot! A japán úgy van nevelve: rossz se légy, jó se légy. Óvodáskorban már jön érte az iskolabusz, s köszön: jó reggelt, tanár úr! A tanár válaszol: jó reggelt, gyerekek! Nem láttam Japánban hisztis gyereket. Be vannak öltöztetve egyenruhába: minden osztálynak más és más színű. Fantasztikus rendet tapasztaltam.

– Milyen a japán tánc?

– Rövid. Nálunk egy pár egy fél óra, vagy több is. Hosszú pár hosszú szünet. A japánoknál rövid pár rövid szünet.

– Melyik a jobb?

– Nekünk ez, nekik az. Jártam a régi japán fesztiválokon, ott mindenki egyedül táncol. A láb mozgásánál szinte fontosabb a kéz mozgása. Sokrétű feladata van. Pl. a karatéról, amiről mindenki hallott, kiderült, hogy nemcsak sport, tánc is. Mind a kettő mozgáskultúra; megtanít koordinációra, odafigyelésre.

– Mesélj magadról.

– Nyárádszeredában születtem 1960. július 16-án. Szentháromságon laktunk, aztán Bedében. 1966–67-ben egy évig csípőficammal (!) feküdtem a marosvásárhelyi kórházban. Az I–II. osztályt Vadasdon jártam, a III. osztályt Bedében, IV. osztálytól VIII.-ig Szentháromságon, majd Marosvásárhelyen az Építészeti Iskolaközpontban tanultam.

– Hol kezdted a munkát?

– A vásárhelyi szalámigyárban, ahol elvégeztem a hentes-mészáros képzést is. Majd elkerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol, amint említettem, négy évig a Vadrózsánál táncoltam. A Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetsége néptánccsoportjának oktatójaként ért a ’89-es változás. Egyből táncház, útlevél, magyarországi turné… Ekkor keresett meg Lajos bácsi: gyere, mert szükség van rád…

– Mesélj a családról is…

– Feleségem, Ildikó dévai származású vegyészmérnök, akivel Bukarestben ismerkedtünk meg, amikor a Petőfi Házban oktattam. Sepsiről jártam le. 1991-ben esküdtünk, ’92-ben született Emese lányunk, aki családjával a Kolozsvár melletti Kisbácsban él. Kolozsváron üzleti tudományokat tanult, ő örökölte inkább az én táncos vonalamat. Fiuk, unokám Balázs-Bence. 1993-ban született Júlia lányunk, aki jelenleg Japánban él. Kolozsváron elvégezte a képzőművészeti és formatervezői egyetem festészet szakát, valamint a Babeş–Bolyai egyetem japán–angol szakát, nyert egy kétéves japán kutatói ösztöndíjat a Tokiói Művészeti Egyetemen. Közben jött a covid-járvány, és nem tudott hazajönni. Munkavállalói vízummal tanít egy magániskolában.

– Hogyan tovább?

– Több tánccsoportot tanítok naponta. Erdőcsinádon, ahol élünk, tanítom az Árvácska néptánccsoportot, Mezőbodonban a Fénysugár néptánccsoportot, Mezőmadarason az Árvalányhaj néptáncsoportot, a Székelykálban az ottani néptánccsoportot. Felnőtteket Marosvásárhelyen kezdő és haladó szinten oktatok, havonta egyszer kijárok Székelybósba, ahol élő zenés táncházban tanítok. Legújabb vállalásom a marosvécsi gyerekcsoport.

– Honnan ez a hatalmas erő?

– Próbálok nemet mondani, de hidd el, nagyon nehéz kimondani, visszautasítani.

– Hát akkor, kedves Jani, vagy, ahogy látom kiírva a nyári pólón, Fazi, még sokáig koszorúzza szép szivárvány az eged…


AGROVILÁG 17 órával korábban

AGROVILÁG 17 órával korábban

Kötni és belekötni 17 órával korábban

Tizenöt éves az Erdély TV 17 órával korábban

Tűzoltók és jótevők 17 órával korábban

4keréken 17 órával korábban

Fiatalok életút-támogatása 17 órával korábban

Férfilélek 17 órával korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató