Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-12-27 12:00:00
a muzsnai remete Bán Péter emlékére
Búcsúzáskor jó anyám
mindig bogot kötött zsebkendőmre,
kettőt is, né – mutatta a csomókat –
egyiket azért, hogy hazafele tudjam, mit vásároljak,
másikat, hogy megtaláljam a haza vezető utat.
Tudod, mi mind hülyék vagyunk, szinte gyávák,
mert amit nem tudunk kimondani, hát leírjuk
szépen, felkínáljuk tálcán.
A mesemondónál és az írónál nagyobb pletykás
nem is kell, elmondja az magától azt,
amit az átkos világban tagadott, hinni mert.
Mégis azt mondom, ne mondj sokat, azt írd le,
amit tudni szeretnél, ne azt, amit mindenki ismer,
hisz kevesek vagyunk a sok beszédhez,
de a betűk összeolvasását
már kis korban tanítják, reménységünk,
hogy amit tudni akarnak rólunk is,
mondandónkkal együtt, elolvassák.
Né, egyszer szöktem át az oroszokhoz
és mint igen gyanús eleme
e vérszegény emberiségnek, el is kaptak rögtön.
Ruhám ócska, szakadt volt, kezemben
szőttes fekete tarisznya, tele mesekönyvekkel,
barátkozni vittem és hoztam is jegyzetekkel.
Rejtő könyvekbe illő figuraként,
szép, hogy bezártak, teljes két napra. Azt hitték,
kém vagyok! Aztán meg, hogy bolond inkább!
Mert ki az, aki hozzuk szökik, pont Romániából.
Tettem is magam rendesen, hogy félkegyelmű vagyok,
nem hiányzott nekem az,
ami a szomszéd cellából éjjelente kihallatszott.
Tudod minek örültem azért ott nagyon?
Volt a zárkában még két szerencsétlen.
Egyik kenyeret lopott,
hogy gyermekei ne haljanak étlen,
másik tán besúgó volt, mert
gyanúsabbul viselkedett, mint mi ketten.
Hát én egész nap tanítgattam őket magyarul,
oroszul jól tudtam, így jól értettem, ha mellébeszélnek.
Mire kijöttem, mind ketten tudták azt, hogy
„Édesanyám, de jó asszony…” –
és, hogy ha viccel a székely ember,
azt szívre nem kell venni, mert az mindenkihez szól éppen!
A változás után is mentem, már útlevéllel.
Hát roppant csodálkoztak, mikor mondtam nekik,
na, én Jeszenyinért jöttem!
Én nevettem, ők komorak voltak nagyon.
Akkor már ezt szabadott!
Tárt karokkal fogadtak, még a rendőrségen is.
Hogy gyanús immár ne legyek,
pont tőlük kértem segítséget.
Hazafele, amikor jövök át a határon, átkutattak rendesen.
Megint bolondnak néztek, tarisznyám, táskám,
tele könyvekkel, jegyzetekkel,
fejemben annyi mesével és való élettel,
hogy meghallgatni, két élet sem volna elég.
Csak letehessem gyermekek elé mindezt.
Nagy elődeink előtt tisztelettel.
Jaj, jó anyám, édesanyám! –
Hogy szúr zsebkendőmön az a két bog!