Harminchét évvel ezelőtt, 1989. augusztus 19-én néhány órára megnyílt egy határkapu Sopron mellett. Ami eredetileg jelképes gesztusnak, békés demonstrációnak indult, végül a huszadik századi európai történelem egyik fordulópontjává vált. A Páneurópai piknik azért vált sokkal többé egy merész tematikájú, de egyszerűre tervezett nyári rendezvénynél, mert azon a délutánon bebizonyosodott: a vasfüggöny annyira rozsdás, hogy immár áttörhető.
Az előzmények hónapokkal korábban kezdődtek: Magyarország ugyanazon esztendőben május 2-án megkezdte a nyugati határon húzódó műszaki határzár lebontását. A változás híre gyorsan terjedt: egyre több NDK-állampolgár érkezett Magyarországra abban a reményben, hogy innen Ausztrián keresztül eljuthat Nyugat-Németországba, és augusztus közepére már az NSZK budapesti nagykövetsége sem tudta befogadni a kivándorolni akaró keletnémeteket. Ekkor szervezte meg a Magyar Demokrata Fórum debreceni szervezete és a soproni ellenzék a Páneurópai pikniket, a rendezvény fővédnökségét Habsburg Ottó és Pozsgay Imre vállalta el. A cél önmagában is merésznek számított: a határvonalon meggyújtandó tábortüzek melletti békés piknikezéses, szalonnasütéses civil összefogás keretében demonstrálni a határok lebontása és az egységes Európa mellett. Sopronpuszta és Szentmargitbánya között ezért három órára jelképesen megnyitották a magyar–osztrák határt.
A jelképből azonban valóság lett. A közelben várakozó keletnémetek százai indultak meg a nyitott kapu felé. A források nagyjából hatszáz-hétszáz főre teszik azok számát, akik ezen a napon átjutottak Ausztriába. A Bella Árpád határőrparancsnok alatt szolgáló magyar határőrök nem nyitottak tüzet, nem állították meg őket. Ez azért különösen fontos, mert 1989-ben még igencsak élő volt 1956 Magyarországa vagy 1968 Prágája. A Páneurópai piknik valódi történelmi jelentősége éppen ebben rejlik: nem egyetlen nap alatt döntötte meg a szocialista diktatúrát, nem ekkor omlott le a berlini fal, de nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszer egyik legfontosabb alapelve – az emberek erőszakkal való bezárása – a régi módon többé nem érvényesíthető.
A következmények gyorsan követték egymást. Augusztus 25-én Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter Bonn mellett Helmut Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscherrel tárgyalt, majd szeptember 11-én Magyarország hivatalosan is megnyitotta nyugati határát a távozni kívánó NDK-állampolgárok előtt – akik közül az első huszonnégy órában több mint tízezren keltek át Ausztriába. November 9-én pedig megnyílt a berlini fal – alig három hónap választotta el a soproni határkapu kinyitását Európa megosztottsága legerőteljesebb jelképének leomlásától. Ezért a Páneurópai piknik emlékezete nem kizárólag magyar vagy német történet: a sopronpusztai helyszín ma Európai Örökség címet viselő emlékhely, az Európai Bizottság pedig az eseményt a vasfüggöny lebontásának kezdetéhez, Németország újraegyesítéséhez és hosszabb távon az Európai Unió 2004-es keleti bővítéséhez kapcsolja.
Harminchét év távlatából pedig ez esetben is egyértelművé válik, hogy a történelem nagy fordulatai ritkán kezdődnek látványos döntésekkel. Néha csak egy kapuval és néhány emberrel, akik úgy döntenek, hogy átmennek rajta. És másokkal, akik úgy döntenek, hogy nem állják el az útjukat. És egy pillanattal, amikor mindenki számára kiderül: ami évtizedeken át megváltoztathatatlannak látszott, valójában már nem az. Azon az augusztusi délutánon nem csupán egy félreeső határátkelő rozsdás kapuja nyílt meg néhány órára, hanem rés támadt azon a szörnyű világon, amelyben évtizedeken át milliókat mészároltak ártatlanul halomra, és amely egy örökkévalóságig megváltoztathatatlannak hitte önmagát.
