Csütörtöki kimenő
Augusztus vége. Ilyenkor valaki influenzás tüneteket mutat, prüszköl, orrát fújja, papírzsepik halma gyűl ágya lábánál, dünnyög, álmatlan; az, kérem szépen – mondaná Vendég Vince, a felső légutak professzora –, az maga a vegytiszta antagonista ellentmondás. Miként azt a marxista szemináriumokon népünknek elmagyarázták a kapitalizmust szétfeszítő ellentétekről. (Valamely okból mégsem bukott meg. A jóslat nem jött be.) A meghűlés viszont tény.
Egyebekben már túl vagyunk az augusztus 15-i hosszú hétvégén, ami a forróságban még csak tetézte a múló-mulandó nyár és szabadság érzetét, és a hőguta minden jellemzőjét reánk zúdította. Mi itt csak nyögtük a forróság jármát és nyűgét, amit majd december és március között visszaóhajtanánk, de oly messzinek fog tűnni, mint a Hold a Jupitertől, ám másutt, Dél-Európától Kaliforniáig égnek az erdők, lángol a zöldfelület a hosszú, kegyetlen szárazságban. Naponta látni a híradókban, amint a tűzoltók, önkéntesek, kétségbeesett civilek felveszik a harcot a lángokkal, az alattomos parázzsal, és kiderül, hogy olykor az ember, minden erény és bölcsesség letéteményese maga gyújtja magára, rombolja az oltalmat, élelmet és életadó természeti környezetet.
Ez az augusztus háborúkban sem szűkölködik, bár a nagyhatalmak vezetői találkoznak egymással, és fontoskodva tárgyalnak a béke feltételeiről, de ebből a megtámadott, a sértett, a vesztésre álló fél aligha profitál. Legfeljebb emberéleteket kímélhet meg a fegyverszünet, de a területi veszteség elkerülhetetlen lesz, a hódító orosz medve határtalan étvágya aligha csillapítható (a birodalom logikája).
Egyéb medvék pedig csak járkálnak körülöttünk, és éppen olyan érinthetetlenek, mind kremli rokonuk. Ráadásul most még van mit enniük, az erdő – a maradék – még nyújthat valami kevés harapnivalót. De miközben ezt írom, szinte idehallik a fejszék csattogása, a druzsbák duruzsolása, ugyanis brigantik irtják a fák rengetegét. Nem hallani a visszaerdősítésről szinte semmit. (Ide a cáfolatot és a rozsdás bökőt.)
Augusztusban csudás tűzijáték kápráztatja a kimaradni akarók népét. Makacskodni, kimaradni, nem segédkezni ama másik tűzijátéknál, ahol vérre megy a móka. Inkább klubéletet élni digiharcosokkal. Kínai akkumulátormandarinokkal parolázni.
Augusztusban tájainkat már belengi a sülő vinetták avagy padlizsánok füstje, annak dacára, hogy a kormány megemelte a gázárakat. Készül a zakuszka, serénykednek a háztartások, ki tudja, mit kell majd nélkülöznünk a télen a magas árak okán. A nagy eltevések kora korszaka zajlik, a telekamra-akció idegnyugtató hatása az orvosok szerint is kimutatható a népesség egy jelentős részénél.
Augusztus végén, szeptember első napjaiban sokan arra esküsznek, hogy ilyenkor a legélvezhetőbb a (Fekete-)tenger. Nincs már zsufi, olcsóbbak a szállások, kellemesen langyos a víz, élvezhetőbb a csend és a szabadság. Manelementesebb a környezet. Ugyanez áll a hegyekre is, ha nem tartunk attól, hogy Mackó Munki vagy Dörmögő Dömötör felkeresi bocsaival, Dorkával és Zebulonnal menedékházunk, villánk, esztenánk, lombkoronasétányunk szomszédságát. A többi vadon élő elhanyagolható, fél tőlünk, és inkább éjjel indul portyázni, a természet törvényei szerint.
Augusztus vége már nem a felvonulásról és a sikerek megcsillogtatásáról, a tribünön állók kitüntetéseiről és az élőképekbe merevedett élmunkások, élparasztok parádéjáról szól jó három évtizede. De azért már érződik az ősz lehelete, egyre több sárga levél pörög le az orrunk előtt. Reggelente megjelennek a fúvókás emberek, akik zajos egykedvűséggel űzik az avart és a csendet. Mintha nem lenne már elég söprű.
Ja, azokon a boszorkányok röpködnek fesztiválokra és csúcstalálkozókra.
