Pecunia non olet
Pecunia non olet, azaz a pénznek nincs szaga – mondja a latin közmondás. Mégis valami bűzlik körülötte.
Pecunia non olet, azaz a pénznek nincs szaga – mondja a latin közmondás. Mégis valami bűzlik körülötte. Leginkább a kispénzű nyugdíjasok, a minimálbérből „költekezők”, az állástalanok, vagyis a hazai kasztrendszerünk alsóbb osztályai próbálják szaglászni, kifürkészni a pénzcsinálás fortélyait, a jelenlegi bankrendszerünk fogásait. Minduntalan becsapottnak, átvertnek érezhetjük magunkat.
Akiknek mégis sikerül némi pénzmagot a bankokban elültetni, hogy a nehezebb napokra is maradjon egy kis tartalék, azzal kell szembenézzenek, hogy azon intézményeink, amelyeknek gondjaira bíztuk megtakarításainkat, nem úgy kezelik az általunk betett összegeket, mint ahogy a sajátjukra van gondjuk. Érdekes módon, ha kölcsönt veszel föl, akkor az inflációra hivatkozva jókora kamattal terhelik az adósságod összegét, néha még a kétjegyű szám alsó szintjét is eléri. Ezzel szemben a betett összegedért, aszerint, hogy 1, 3, 6 hónapos időszakra, talán egy évre kötöd le, a bank 0,15, 0,35, 0,45, maximum 0,70% kamatot fizet, de az állambácsi azt is megadóztatja. Emellett, ha havonta többször, vagy esetleg évente csak 2, 3, 4 alkalommal keresed fel a vagyonőrződet (vagyon nemigen vagyon), akkor is havi díjat kell fizetned, ráadásul előre egy évre is elkérik, még ha a hiányzó hónapokban egy tollvonás erejéig sem terheled meg a nem éppen éhbérért dolgozó munkatársaikat.
Sokan panaszkodnak akkor, amikor betétjeiket fel akarják számolni, és szembesülnek azzal, hogy a megőrzésre betett összeg és esetlegesen egy kis vásárfiára elegendő kamat helyett a betett összegnél jóval kevesebbet vehetnek kézhez. Ez még az átkosban sem ment így, de már a nagy változások után a hazai takarékpénztár sem értesítette ügyfeleit, hogy például az 5.000 lejes autós takarékkönyvekbe betett 20.000 lejedből, ami a múlt rendszerben négyhavi két átlagkeresetnek felelt meg, egyik napról a másikra 2 „kemény lejre” zsugorodott, de ha nem mentél érte, a két lejed is úszott a Maroson.
Javasolnám, hogy az apró betűs eligazítások helyett érthetően, ugyanakkora betűmérettel tájékoztassák az egyszerű halandót. Még arra is buzdítanám a betéteseket, hogy azért, hogy kissé jobb belátásra kényszerítsék a bankokat, próbáljunk otthonunkban biztos helyet találni a letétre szánt összegeinknek, mint ahogy annak idején nagyanyáink, nagyapáink tették a ládafiába vagy a derékaljba. Igaz, hogy sokan kellene társuljunk, hogy a bankár megérezze, hogy végül is a sokak által összeadott pénzecskéinkből duzzasztja saját zsebeit.
Tisztelettel
Szász Károly nyugdíjas