Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gyömbér, Amira, Bársony – ők Keresztúri Nikolett szövetségesei. A 13 éves lányt mindig is érdekelték a lovak, a nyeregben töltött órák szabadságát azonban két éve tapasztalta meg először. Azóta szélsebesen vágtat a siker útján, és a júliusi székelyföldi régiós bajnokságon, majd a Székelyföldi Lovas Ünnepen is a dobogó legfelső fokán vehette át a kitüntetést.
– Mikor, hogyan szeretted meg ezt a különleges világot? – kérdeztem Nikit, amikor tanítás után iskolatáskástul megérkezett szerkesztő- ségünkbe.
– Anyukám barátnőjének a lánya járt lovagolni a harasztkeréki Varázspatkó lovardába, így jutottam el én is oda. Már az első óra után éreztem, hogy ezt folytatni szeretném.
– Mivel teltek az első foglalkozások?
– Lóháton végeztünk tornagyakorlatokat, volt malom, ülésváltás. Először futószáron, utána kör-
karámban szabadon, majd pályán, végül terepen lovagoltam, pár hétig nyereg nélkül, aztán nyeregben. Egy pónival és több nagyobb lóval is gyakorolhattam.
– Nem féltél a magasban?
– Kezdetben egy kicsit, de az élmény nagyobb volt. Egy Gyömbér nevű kancát nagyon megszerettem, és egy másik, Amira is közel került a szívemhez.
– Mikor és hol került sor az első versenyedre?
– Tavaly nyáron Sepsiszentgyörgyön. Húsz kilométeres futam és egyéni ügyességi verseny is szerepelt a versenyszámok között. Nagyon jól éreztem magam, bár nagy eredményt akkor még nem értem el.
– Melyik volt az első nagyobb sikered?
– Idén Gyergyóremetén I. helyezést értem el egy ügyességi versenyen. Aztán jött a Széki Vágta, ott harmadik lettem 800 méteres futamon. Ez a verseny tetszett eddig a legjobban, főleg mivel Gyömbérrel indultam, és róla senki nem hitte, hogy a legjobbak között ér célba. Két héttel később a Székelyföldi Lovas Ünnepen lettem első. Nagyon jó érzés volt nyerni, pláne, amikor felcsendült Freddy Mercurytól a We are the champions.
– Hogyan szoktál felkészülni egy versenyre?
– Azelőtt egy héttel mindennap gyakorlunk a lóval. A verseny napján öt percem van bemelegíteni, lelkileg felkészülni. Olyankor nagyon össze kell szednem magam.
– Gondolom, az állattal való összhang megteremtéséhez a gyakorláson túl másra is szükség van.
– A Varázspatkónál mindig lecsutakoljuk a lovakat, ételt adunk nekik, itatni visszük, és van, amikor a legelőről is mi hozzuk be őket. A ló mindig tudja, hogy kinek a keze alatt van, és azt, aki már jó ideje foglalkozik vele, messziről megismeri, és engedelmeskedik neki. Most van a lovardában egy két és fél éves csikó, Bársony, jelenleg ő a kedvencem. Amikor először megláttam, rögtön megtetszett a mozgása, és az is megfogott, hogy magától odajött hozzám. Hamar kiderült, hogy jobban tudok vele dolgozni, mint a többi lóval. Hihetetlen harmónia van köztünk, igaz, sokat is foglalkoztam vele.
– Mi mindenre tanítottad?
– Körbehajtást végeztünk, megszoktattam, hogy jöjjön utánam. Az is fontos, hogy ha lehajolok, ő is hajtsa le a fejét. Lovagolni majd hároméves korától lehet rajta.
– Jutalomfalatokkal szoktál motiválni?
– Olyasmit sosem szabad adni egy lónak. Azt kell elérni, hogy megbízzon az emberben, és ő is akarja a közös munkát.
– Milyen kihívások várnak rád az elkövetkezőkben a lovaglás terén?
– Most kezdtem ugratni, és ha minden jól megy, állítólag jövő nyáron díjugrató versenyeken is indulhatok. Ennél a feladatnál is nagyon szinkronban kell lenni a lóval, hogy pontosan tudjuk, mikor ugrik. Az akadály előtt, amikor a két mellső lába már a levegőben van, fel kell emelkedni. Ha ezt a lovas elmulasztja, és meghúzza a két szárat, a ló nem kap lendületet.
– Az állatokkal való szoros kapcsolat mellett sikerült-e a lovardába járó gyerekekkel is barátságot kötnöd?
– A legtöbb barátnőmmel a lovaglás szenvedélye hozott össze. Velük nemcsak a nyeregben vagyunk egy hullámhosszon, „földre szállva” is sokszor töltjük együtt a szabadidőt.