Működő rendszerek
2026-02-02 15:00:00
- Kuszálik Péter
Megszakítom a magyar irodalomtörténet (általam átírt és) rövidített változatának közlését, mert annál fontosabb dolgaink is vannak; ma a nemigen működő rendszerekről lesz szó. Buksitól tudom, hogy az öreganyjától örökölt száz közmondásban rejtező bölcsesség segítette át a bajokon; azokat idézgette, ha valami nem stimmelt a suliban vagy a munkahelyén. Mamóka egyik sokat próbált tanácsa így hangzott: „azért tarts rendet, mert az majd megtart téged”. A ’rend’ szó nemcsak rövid, hanem nagyon fontos is. Erről Gabi bácsi szokott kisebb előadásokat tartani. Nevezett úriember a legendás Ipar-
iskolában tanulta a szakmát, s nekem 17 évig volt munkatársam és barátom, a hajdani Encsel Mórról nevezett gépgyárban. Egy másik ’rendes’ szaki Küsmödi Dezső volt, a K betűsök között ő állt az élen; a ’márkaszáma’ 10.001 volt (az enyém 10.300, mert én jóval később léptem a munka mezejére), tőle is sokat tanultam. ▪ A márkaszám is a rendet szolgálta, minden alkalmazott kapott egy számot, a gyári adminisztrációban ezzel tartották nyilván. A gyakoribb neveket római számmal (pl. Szabó József XIII.) különböztették meg. ▪ Dezső bácsi a sublert mindig egy gumilemezre tette le, hogy ne koccanjon a vason, a munka végeztével pedig tokba bújtatta, mert annak az volt a rendje.
Gabi bácsinál az volt a regula: ha terepre mentél, akkor indulás előtt meg kellett számolnod a szerszámokat, amikkel elindultál. Jövetelkor szintúgy, mert akkor tudtad, hogy nem hagytál ott semmit. Ez inkább a trafóházi munkáknál volt létfontosságú, mert ha a patentfogót rossz helyen hagytad, akkor a visszakapcsoláskor akkora rövidzárlatot csinálhatott, mint ide Gyulakuta, az pedig már nem kismiska. Gabi bácsi erősáramú elektrotechnikus volt és művezető, de ő volt a főgépészeti osztály ’memóriája’ is. Ha valami bedugult, kilyukadt vagy szikrázott valahol, akkor hozzá fordultak, mondaná meg: ’mi van a föld alatt’. Az irattárban megvolt ugyan a szükséges helyszínrajz, de egyszerűbb volt közvetlenül hozzá fordulni. Egy akkora gyárban mindig került valami javítanivaló, a főgépészeti osztálynak az én időmben háromszáznál több embere volt: karbantartó villanyszerelők és lakatosok, bádogosok, kőművesek, gáz- és vízszerelők, hegesztők, kompresszoros és a többi. Még motortekercselő műhely is volt, mert akkoriban nem úgy ment, hogy megrendelted interneten, s két nap múlva letették a küszöbre; nem ám: ott komoly szakik voltak, akik meg tudták javítani az elromlott dolgokat. Manapság? Elmondok egy esetet: Kovács szomszéd meséli, hogy miként is állunk (a digitális világrendben) a műszaki ismeretekkel. Valaki vett egy új rendszerű, csicsás porszívót, s amikor megtelt a porzsák, akkor kidobta; azt hitte, hogy egyszer használatos, mint a sörkonzerv doboza. Ő szétszedte, kipucolta, beüzemelte: működik. A fej nemcsak a kalapot tartja, hanem az agyad is, azzal pedig már gondolkozni is lehet… Térjünk a tárgyra, mert nosztalgiázásból nem élünk meg.
Attila – a szemközti a házból – 2025. október 24-én mondta, hogy a fedett parkolójában tocsog a víz: mivel eső nem volt akkoriban, csak a földből jöhet az ’áldás’. Rábólintottam. Elment: jelentette a bajt. Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Nem jöttek. Kétszer-háromszor megismétlődött ez a prorcedúra, de sehol semmi. A fia is elindult, ő sem járt sikerrel. Most nem az következik, hogy sikerült rendbe tennem a dolgokat, mert csak Péter vagyok, de nem Szent. Én csak szemlélődtem, mint az obszerváns ferencesek, és annak örvendeztem, hogy nincs autóm, sem garázsom. (A gyári korszakom egyik legfontosabb tanulsága: mindennel baj van, ami létezik. Ergó: kicsi vagyon, kevés javítanivaló.) Figyeltem, hogy mi történik. Az Aquaservtől időnként kiküldtek egy-egy expedíciót (bukósisak, jégcsákány, hágóvas), de jöttek kisebb csoportok is, ők a hümmögésben voltak jók. Egyszer megjelent a szippantós kocsi is, a szakinak azt mondtam: aki ide küldte, az nem tudja a dolgát. Ennyi huzavona után egyetlen konklúziót szűrhettünk le: a vízművek irányítói nincsenek a helyzet magaslatán, a rájuk bízott rendszer akadozva működik. Székelyvásárhelyen nem ők az egyedüliek…
December 10-én egy exkavátor érkezett (kb. 30 percet tartott a látogatása), kiemelt három kupa földet, majd visszatakarta az egészet; úgymond nem találta meg a ’forrást’. A szaki nem tudta, hogy a mi éghajlati viszonyainknak megfelelően a vízcsöveket egy méternél mélyebbre fektetik. Egy kisebb autóban két leánka meg legényke is jött, ők csak az aszfalton sétáltak, mert úgy voltak öltözve. December 22-én bevittem egy levelet a cég igazgatójának címezve (csak a magam kedvéért, hogy legyen hivatkozási alapom!), némi vita után iktatták is (250.930/dec. 22.), kaptam egy négyoldalas, impozáns űrlapot, ami azt a látszatot keltette, hogy az ’organizálás’ megfelel az európai szintnek. A levélbe még ezt is beírtam: „Továbbra is várjuk az Aquaserv szakembereit, hogy megoldják a problémát. A helyet ismerik, hozzanak rajzot vagy térképet, szerszámokat, mert nekünk már türelmünk sincs.” Január 15-én reggel óriási készültség: autók, emberek, exkavátor, teherautó. Azért jöttek, hogy megoldják. A baj csak annyi volt, hogy a tehén szarva közt keresték a tőgyét. Aszongya: el kellene taszigálni a parkoló autókat az úttestről. Nyolc méterre a vízfakadástól? Másfél óra után elvonult a csapat nagyja, a többiek (három lakó és három szaki) megállapodtak. Még a világvége előtt sikerült egyetértésre jutnunk: ’mit és hol’ kell csinálni, a ’miként’ már az ő dolguk volt. Másnap reggel kijött négy ember (cucc: markológép, csizma, lapát, 60-as csőhöz illő bilincs). Megoldották. 10.15-kor már békesség uralkodott a hadszíntéren. A konklúziót elmondtam korábban, most csak annyit teszek hozzá: a rendszer hatásfokán kellene igazítani, mert a mostani erősen alacsony…
