„Minden képnek kell legyen üzenete”

Születésnapi beszélgetés a 87 éves Bálint Zsigmond fotóművésszel

 „A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd.”

Illyés Gyula

– Tisztázzuk az elején: fénykép vagy fotó? A sajtóban, kiadványokban hol így, hogy úgy szerepel.

– Mindkét kifejezés elterjedt a fotográfiát kedvelők és a szakmában tevékenykedők között. Én inkább a fénykép kifejezést használom, mert fény által létrehozott kép.

– Mit szokott fényképezni a fényképész?

– Moholy Nagy Lászlót idézném: „A fanatikus hév, amellyel ma mindenhol fotóznak, azt jelzi, hogy a jövő analfabétái azok lesznek, akik járatlanok a fényképezésben”. A ma embere mindent fényképez, ami nem tiltott.

– És mi az, ami tiltott?

– Engedély nélkül nem fényképezhetünk ipari létesítményeket, hadsereget, fegyvereket. A mindennapi embert saját otthonában, a portáján vagy bárhol fényképezni csak saját beleegyezésével etikus.

– A képnek kell legyen üzenete?

– Minden képnek kell legyen üzenete, hordoznia kell egy bizonyos tartalmat, gondolatot, és olyannak kell lennie, hogy esztétikailag megfeleljen. Ugyanakkor a nézőben fel kell keltse az érdeklődést az iránt a téma iránt, amit ábrázol.

– Vannak íratlan törvényei, aranyszabályai a fényképezésnek, például nem szabad egy személyt csak térdtől felfelé, vagy embert fél füllel fényképezni…

– Mivel a fotográfia művészeti ág, a vizuális művészethez tartozik, akárcsak a festészet és a grafika, így a fotográfiának is megvannak az esztétikai szabályai, íratlan törvényei. Szabadon lehet fényképezni bármit és bárhogyan, de vannak íratlan esztétikai szabályok. Ha embert ábrázolok vagy arcot fényképezek, az első dolog: meg kell ismernem a személyt, el kell beszélgetnem vele, fel kell elevenítenem az érdeklődési körét. Majd ezt követően kezdődik a fényképezés, amikor az arc fellazult, a tekintet őszinte, a modell a belső énjét sugározza. A vidéki embert ajánlott saját környezetében fényképezni, ott, ahol otthonosan érzi magát.

– Mi a véleményed a telefonos fotózásról?

– A fotográfia eszköztára hihetetlenül nagy fejlődésnek indult. Nehéz követni, lépést tartani az egyre gyakrabban megjelenő újabb és újabb műszaki csodákkal. A tárcsás telefontól eljutottunk a kiváló minőségű fényképeket készítő okostelefonig. Előnye a modern fényképezőgépekkel szemben, hogy a képet az internet segítségével a világ bármelyik szegletébe azonnal el lehet juttatni. A telefon beállítja a színtónust, képes a kép feldolgozására, meghatározza a kép kivágását stb. És még semmit sem szóltam a mesterséges intelligenciáról, amely kívánságra készít képeket.

– A fotózásnak vannak szabályai?

– Természetesen. Az emberábrázolásnál tisztelni kell a fényképezendő személyt; csak akkor fényképezzük, ha beleegyezett. Közterületen bárkit és bármit lehet fényképezni, csak abban az esetben nem, ha ezt tiltótábla jelzi. Rendezvényeken ajánlatos engedélyt kérni a fényképezésre; megkérdezhetik, kinek és miért fényképezel. Lehetséges, hogy csak előzetes regisztrációval szabad fényképezni. A fotográfusnak mindig alkalmazkodnia kell az adott körülményekhez, amivel el lehet kerülni az esetleges kiutasítást.

– Ki a példaképed?

– Példaképek mindig vannak, lesznek, és ez tisztelet az elődeink vagy akár kortársaink iránt. Nekem Korniss Péter szociofotográfus – aki velem egyidős – a példaképem. Pályafutása elején, a rendszerváltást megelőzően rendszeresen járt Székre. Fényképezte a széki kisiskolásokat, a széki táncot, a helyi népviseletet. A Széket bemutató albumai a magyar fotográfia gyöngyszemei. A marosvásárhelyi fotográfusok közül Marx József és Haragos Zoltán a példaképeim, akik kortársaim voltak, és gyakran jártunk együtt fényképezni.

– Mi a jó kép titka?

– Amikor meghívnak egy eseményre, vagy magam választom ki, hogy hová megyek, minden alkalommal fel kell készülnöm. Meg kell ismerni az esemény forgatókönyvét, elő kell készíteni a megfelelő felszerelést, a helyszínen pedig ki kell választani a legmegfelelőbb nézőpontot és pillanatot a fényképezéshez. Ez érvényes riportképeknél, sportfotóknál egyaránt.

– Mi a helyzet a sértő képekkel?

– Fényképezés közben megtörténik, hogy olyan felvétel készül, amikor a modell lehunyja a szemét vagy nincs megelégedve a képpel – ez hölgyeknél gyakoribb. Az ilyen képet törölni kell. A fotográfusnak arra kell törekednie, hogy modelljével megfelelő baráti kapcsolatot alakítson ki, így elkerülhető a sértő képek készítése és terjesztése. 

Napjainkban egyre többen fényképeznek; elég egy jó minőségű telefon vagy fényképezőgép, és lehet kattogtatni. A kép minőségét az adja, hogy mennyire felkészült a fotográfus. Ha úgy kezdi, hogy gondolkodás nélkül minden irányba kattint egyet-egyet, előfordulhat, hogy a képen lévő személyt zavarja a kép. Ilyenkor ajánlatos azt törölni. Pl. portré esetén a képnek vissza kell adnia a személy énjét, a tekintetnek, az arcnak, a szájmozdulatnak tükröznie kell az illető egyéniségét. Ha ez nem sikerül, a kép nem jó, törölni kell.

– Kik az erdélyi fotográfia legnagyobb képviselői?

– A fényképezés rohamos fejlődéséhez az erdélyi fotográfusok is hozzájárultak. Az 1840-es években Marosvásárhelyen, Aradon, Kolozsváron és Nagyenyeden név szerint ismert fotográfusok működtek. Veress Ferenc (1832–1916) Kolozsváron 1853-ban elsőként nyitott fotóműtermet. A porcelánra készített fényképeit az 1855-ös párizsi iparművészeti kiállításon mutatta be. Nevéhez fűződik az első magyar nyelvű fotográfiai folyóirat megjelenése, amit 1882-ben adott ki Kolozsváron Fényképészeti Lapok címmel. 1884-ben másolókeretben elfogadható levonatokat készített színes diapozitívekről, amelyeket elnevezett heliokrómiának.

Orbán Balázs (1829–1890) kóberes szekérrel utazta be Erdélyt, és fényképezte a tájat, embereket, viseletet. Hat kötetben jelentette meg Budapesten A Székelyföld leírását. Egy másik erdélyi fotográfus Szathmári Papp Károly (1812–1887), aki a Krím félszigeten fényképezett az orosz–török háború mindkét oldalán (!). Kolozsváron, majd Bukarestben is műtermet nyitott. A román fejedelem udvari festője volt. Életéről és munkásságáról Árvay Árpád Elsodort falevél című könyvében olvashatunk. Születésének 200. évfordulóján Kolozsváron, a Bánffy-palotában életmű-kiállítást szerveztek munkáiból. Halász Gyula (1899–1984) Párizsban tevékenykedett, bekapcsolódott a művészeti életbe; sokat fényképezte barátját, Pablo Picassót. Meg kell említenem még a székelyudvarhelyi Kováts-műtermet, amely 1876-tól, eredeti felszereléssel, négy nemzedéken át működött, egészen napjainkig.

– Kik voltak Marosvásárhely leghíresebb fotóművészei?

– A 19. század elejéről: Csonka Géza, Szabó Iván és a Joánovits testvérek. Kortársaim voltak: Marx József, Haragos Zoltán és Horváth Imre.

– Mit tudunk Marx Józsefről?

– Marosvásárhelyen született 1914-ben, s itt halt meg 1992-ben. Az erdélyi fotográfia kiemelkedő egyénisége. A második világháborút követően egybegyűjtötte a marosvásárhelyi fotográfusok közösségét; 1953-at írunk. Ő volt a helyi kereskedelmi vállalat osztályvezetője, aki szabadidejében szenvedélyesen fényképezett. 1958-ban, amikor megalakult a Művészet (később Új Élet) című művelődési folyóirat, Sütő András felkérésére elvállalta a fotóriporteri munkakört. Bejárta az ország jelentős településeit, találkozott és elbeszélgetett fotográfusokkal, biztatta, lelkesítette őket alkotócsoportok kialakítására. Jóska bácsinak köszönhetők a gyorsan megalakuló fotókörök, fotóklubok Erdély városaiban: Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon stb. A Marosvásárhelyi Fotókör egyre ismertebbé válik az országban. Minden második esztendőben nagy sikerű, népszerű országos kiállítást szervezett. Neki köszönhető, hogy városunk fotográfusai ismertté váltak a nagyvilágban. Volt időszak, amikor havonta 3-4 kollekciót küldtünk külföldre; katalógusok százaiban jelentek meg képek, alkotóinkat díjazták.

– Mikor alakult meg a Marx József Fotóklub?

– Most újra vissza kell mennünk az időben. A két világháború között Marosvásárhelyen működött egy lelkes, fényképezést kedvelő közösség, amelynek vezetője egy Szilágyi nevű orvos volt. Sajnos keveset tudunk az akkori tevékenységről, de reménykedünk, hogy a művészettörténészek feltárják majd ezt az időszakot is. A háborút követően, amikor az élet kezdett a normalitásba térni, a Szakszervezetek Házában különböző szakkörök alakultak meg. Így jött létre a fotográfusok köre Marx József kezdeményezésére. Tagjai voltak: Vasvári József, Ajtay Viktor, Haragos Zoltán, Kákonyi József, Posoni Gábor, Salati Ferenc és mások. Én mint középiskolás diák vettem részt. A hetvenes évek derekán már úgy szerepelt, mint a Marosvásárhelyi Fotóklub. Az 1989-es változást követően viharos időszak következik a klub életében: székhely nélkül maradtunk, találkozásainkat részben az Oázis Alapítványnál tartottuk. Ebben az időben a marosvásárhelyi vár romokban volt, kihasználtuk ezt a lehetőséget, és beköltöztünk négy helyiségbe, amelyre utólag kaptunk engedélyt a polgármesteri hivataltól. A galéria felavatására 1996 szeptemberében került sor Fodor Imre polgármester jelenlétében. A szerény körülmények dacára havonta rendeztünk kiállításokat hazai és külföldi kiállítók munkáiból. Emlékezve Marx József közéleti tevékenységére, 2013-ban, a klub fennállásának 60. évfordulója alkalmából, a közgyűlés elhatározta, hogy felveszi a Marx József nevet, azóta Marx József Fotóklub néven tevékenykedünk.

– Mi lett a sok képpel, amelyek a régi székházban hevertek?

– Az 1989–90-es események nagy változásokat hoztak a fotóklub tevékenységében. Fel kellett adnunk az évtizedeken át használt székházunkat; értesítés nélkül a folyosón találtunk mindent. Mentettük, amit lehetett... Így gyűlt össze az a közel 800 darab 30x40 cm-es fénykép, amelyek nagy része már szerepelt kiállításokon. Mit tehettük? Hazahoztam, betűrendi sorba rendeztem, elláttam leltári számmal, és átadtam a Maros Megyei Múzeumnak megőrzés végett.

– Te milyen témakörben kezdted?

– Az ipari középiskolában emlékképekkel kezdődött; én az akkor alakult városi fotókör találkozóira jártam. A nyári vakációk idején az alsó-nyárádmenti falvakban megszerettem a falvak dolgos embereit, azok szokásait, mindennapjait. Így hát természetesek voltak a képeimen megjelenő tájak, emberek, a vidéki környezet. A tudatos fényképezés, a mit, miért és hogyan a későbbiekben alakult ki.

– Mikor lettél a fotóklub elnöke?

– Marx József, a Fotókör alapítója 1953-tól haláláig, 1992-ig szenvedéllyel irányította a tevékenységet. Én a fotóklub titkári beosztásában segítettem Jóska bácsit munkájában. A tevékenységet folytatni kellett, így, a tagság felkérésére, elvállaltam a fotóklub irányítását és 1992–2002 között én voltam az elnök. Majd Tamás András (2002–2004), Incze István (2004–2011) következett, jelenleg, 2011 óta Both Gyula az elnök.

– Milyen volt a kapcsolatod a magyarországi fotóművészekkel?

– A MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) 2002-es közgyűlésén a szövetség alelnökének választottak. Ezt a funkciót 2014-ig három ciklusban töltöttem be. Az alkotócsoportok száma meghaladta a százat. Így lehetőségem adódott megismerni a magyar fotográfia keresztmetszetét, kapcsolatokat tudtam kialakítani közösségekkel. A székhely Budapesten a Budai Vigadóban (Hagyományok Háza) volt, elnöke Győri Lajos volt. A sokoldalú tevékenység azt jelentette, hogy az évi, negyedévi programokban állandóan szerepeltek kiállítások, pályázatok, és évente a fotóművészeti nyári egyetem. A marosvásárhelyi fotóklub tagjai részesei voltak ezen rendezvényeknek. 2007-ben megtisztelő volt számunkra, hogy a marosvásárhelyi fotóklub Szovátán és környékén szervezte meg a fotóművészeti nyári egyetemet. A magyarországi alkotócsoportokat 98 fotográfus képviselte.

– Volt pozitív hozadéka ennek a kapcsolatépítésnek?

– Kialakultak a fotóklubok közötti kapcsolatok, kölcsönös kiállításokat szerveztünk. Bemutatkoztunk Szolnokon, Kecskeméten. Szegeden a kiállításunkat megtekintette Göncz Árpád, és levélben gratulált. Meghívtak Budapesten a Román Kulturális Központba, ahol bemutattam a vásárhelyi szerzők munkáit. Nálunk, a Várgalériában bemutatkoztak a magyarországi klubok és egyéni alkotók. Itt kell megemlítenem azt a szándéknyilatkozatot, amelyben megfogalmaztuk, hogy az anyaország határain túli magyar fotográfusok tömörüljenek egy szervezetbe. A gondolat valóra vált, és 2002-ben megalakult a Magyar Fotóművészek Világszövetsége, amelynek alapító tagja vagyok.

– Beszéljünk bővebben a Te pályádról. Mikor volt az első kiállításod?

– A kolozsvári öt esztendő után, itthon, Marosvásárhelyen újra bekapcsolódtam a fotóklub tevékenységébe. 1965-ben a marosvásárhelyi országos kiállításon négy képemet fogadták el. Később rendszeresen részt vettem a hazai és külföldi csoportos kiállításokon is. A képanyagom esztendőről esztendőre gyarapodott, és bátorságot éreztem, hogy egyéni kiállításon is bemutatkozzam. Erre 1974-ben került sor a marosvásárhelyi Apolló kiállítóteremben. A bemutatót Marx József, a klub elnöke tartotta.

– Hol állítottál ki később?

– Fényképeim bejárták a nagyvilágot. Nehéz lenne felsorolni a kiállítási helyszíneket, a katalógusok jegyzékét. Megemlítek néhányat: 1971, San Antonio (USA): Bérház, Esőben; 1973, Calgary (Kanada): Havasi táj III, A mókás; 1977, Adelaide (Ausztrália): Havasi táj III, Viszontlátás; 1978, Durban (Dél-Afrika): Lépcsők; 1980, Sao Paulo (Brazília): Havasi táj III, A tél örömei; 1983, Reus (Spanyolország): Hegyre fel; 1985, Hongkong: Változatok egy témára; 1990, Szingapúr: Motocross I; Tokió (Japán): A tél örömei. Napjainkig több mint 250 hazai és közel 300 nemzetközi kiállításon vettem részt.

– Anyagilag mit jelent részt venni egy ilyen kiállításon? Hogy jutnak el a munkák pl. Dél-Amerikába? Mibe kerül neked, és mit fizetnek, ha kiaggatják a képed egy kiállításon, vagy bekerül a katalógusba?

– Két kiváló fotográfusunk, Marx József és Haragos Zoltán fényképeit a Román Fotóművészek Egyesülete (Bukarestben volt a székhelye) küldte nemzetközi kiállításokra. Ismertté váltak, és ezt követően már itthonról, Vásárhelyről küldtük a képeket. A postai költséget nekünk kellett állnunk, de tudtunk örvendeni egymás sikereinek, ha a képeket elfogadták, és falra kerültek. A kiállítások szervezését, rendezését, a katalógusok nyomtatását, a képek visszaküldési költségeit a szervezők fedezik.

– A múlt század ’70-es éveiben hamar ismertté váltak az általad készített néprajzi fotók, a neves néprajzkutatóval, dr. Barabás Lászlóval kialakult kapcsolatodnak a hozadékaként. Hogyan emlékszel erre?

– Az volt az elképzelés, hogy jó lenne megjelentetni egy összefoglaló kiadványt a Sóvidékről, amely a néprajz minden területét feldolgozza. Így indult el – Barabás László és Tófalvi Zoltán kezdeményezésére – a különböző néprajzi területeket feldolgozó személyek munkája. Laci a szokásokat, Zoltán a népi kerámiát, Haáz Sándor a viseletet, Biró Gábor a vidéki építészetet dolgozta fel. Már ekkor szívesen fényképeztem a vidéki emberek mindennapjait – így engem kértek fel a kötetekben megjelenő képek elkészítésére. Jártuk a vidéket gyalog, autóbusszal, minden második vasárnap Daciával. Akkor még Siklód a néprajzosok aranybányája volt, de ide csak úgy tudtunk eljutni, ha Sóváradról, Szovátáról vagy Parajdról gyalog mentünk át a hegyen, és gyalog is kellett visszajönni. Közben Lacinak is megjött az autója, páratlan rendszámot igényelt, az enyém páros volt, így minden vasárnapot ki tudtunk használni. 

Szenvedélyünk, a falvak szeretete, a közös gondolkozás és tenni akarás legyőzte az akadályokat. Míg Laci elbeszélgetett az emberekkel, asszonyokkal, jegyzetelt, szalagra vette a szövegeket, addig én fényképeztem. Ezen kiszállásoknak köszönhetem a több százezer felvételt, amelyek egy eltűnőben lévő világot, fogalmazhatok így is: magyar világot mutatnak be.

– Több albumod látott napvilágot…

– Itt nagyot kell ugranom az időben, mivel egy önálló album megjelenéséhez hosszú idő és következetes munka szükséges. Munkahelyi elfoglaltságom kevés időt biztosított az akkor már szenvedélyemmé vált fényképezéshez. Csak nyugdíjazás után körvonalozódott bennem, és kezdett érlelődni a gondolat egy egységes képsor összeállításához, amely albumba kívánkozik. Önálló albumaim: Karácsonytól pünkösdig (2004); Lélekőrző falvaim (2009); Dacolva sorssal, idővel (2010); Emberközelben (2017); Összenéztünk, értettük egymást (2021) – utóbbi Barabás Lászlóval közösen.

– Beszéljünk a Te életedről, s kezdjük a legelején…

– 1937. október 21-én születtem Marosvásárhelyen, a Sándor János utca (most Dózsa György utca) 115. szám alatt. Tőlünk pár száz méterre volt a város vége, ahol most a Metalotechnika nagyvállalat működik, de Meggyesfalváig volt még egy kis távolság. A házunkkal szemben volt egy nagy gabonaraktár, ahová vasúti sín vezetett, most a Kaufland üzletlánc van ott. Iskoláimat az akkori 1-es számú elemi iskolában kezdtem, ma a városépítő Bernády György nevét viseli. 1944 lehetett, amikor beírattak az iskolába; tanszer nem létezett, volt egy osztálytábla, és nekünk, gyerekeknek palatábla, amelyre egy palavesszőt és egy szivacsot kötöttek. Amikor teleírtunk egy oldalt, törölni kellett, majd folytattuk a következő betűvel. A városban földgázzal működő autóbuszok és fiákerek közlekedtek.

– Hova jártál középiskolába?

– A közeli Fémipari Középiskolában kezdtem, 1951-ben. Ezt akkor alapították, amikor a város kezdett iparosodni (1894), és felépült az iskola új épülete (1897). Felkészült tanáraink és műhelyoktatóink voltak, így az elméleti oktatás mellett komoly szakmai ismeretekkel gyarapodtunk. 1955-ben, amikor végeztünk, technikusdiplomával vágtunk neki az életnek.

– Mi következett ezután?

– Hivatalból kihelyeztek; én a Metalotechnika lakatosműhelyében kaptam állást. Varrógépekhez készítettünk alkatrészeket. Itt dolgoztam másfél évet, majd 1956 őszén behívtak katonának. Brádra soroztak be, ahol érződött a magyarországi forradalom szele. Két esztendő múlva szabadultam, és visszamentem a régi munkahelyemre: műszaki ellenőrként és technikusként dolgoztam. Igaz, hogy kissé későn, de úgy éreztem: tovább kell tanulnom. 1960 őszén sikeresen felvételiztem Kolozsváron a Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakára. Az öt esztendő kemény tanulással telt, de jutott idő szórakozásra, barátságok kialakítására, ismerkedésre. Mindig szeretettel emlékszem vissza az ott töltött évekre.

– Egy pillanatra maradjunk még Kolozsváron. Milyen lehetőség adódott a kincses városban, ami a fényképezést illeti?

– Számomra élmény volt az a város, amelyben Erdély és a magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, Veress Ferenc született, és egy életen át kiemelkedőt alkotott. Megismerkedtem a város környékén készült tájképeivel, a kiváló műtermi portréival, a porcelánra rögzített képeivel, amelyeket a párizsi világkiállításon mutatott be. Megismerkedtem a helyi kortárs fotográfusokkal. Bekapcsolódtam az egyetem fotókörének munkájába. Szabadidőmben a várost fedeztem fel, jártam és fényképeztem a zsibongó utcáit. Hazatértem után ezekből a fényképekből küldtem a kiállításokra, elfogadták őket.

– Hogy történt a kihelyezés?

– Komolyan gondoskodtak rólunk; egy kis adminisztratív kitérővel a marosvásárhelyi cukorgyárban helyezkedtem el, majd fél év után a MOBEX bútorgyár karbantartó részlegén különböző beosztásokban dolgoztam nyugdíjba vonulásomig (1997). Szabadidőmben sokat fényképeztem, szabadságaim egy részét alkotótáborokban – Hortobágy, Zsobok, Homoródszentmárton – töltöttem.

– Hogy ismerted meg a feleséged, Kákonyi Csilla festőművészt?

– A Csilla édesapja, Kákonyi József rajztanárom volt; már a középiskolában hallottuk, hogy két tehetséges lánya van, de akkor még nem ismertük egymást. A sors úgy hozta, hogy egy időben voltunk egyetemi hallgatók. Ritkán, diákösszejöveteleken találkoztunk, de szorosabb kapcsolat nem alakult ki azokban az esztendőkben. Az egyetem elvégzése után kialakult barátságnak 1967-ben házasság lett a vége.

– Gyermekek?

– 1968-ban megszületett egyetlen gyermekünk, Bálint László, aki a médiában dolgozik, és családjával Dunakeszin lakik. A fiam ügyesebb volt, megajándékozott három unokával. Mindhárman egyetemen tanulnak: Ábel informatikát, Virág biológiát, Hanga társadalomtudományt. Öröm és elégtétel számunkra, amikor meglátogatnak.

– Te milyen díjakat kaptál?

– A Szerencsepatkó Rendet – a Gyergyószárhegyi Nemzetközi Alkotótábor fennállásának 30. évfordulója alkalmából az évek során kifejtett tevékenységért (2004); az Orbán Balázs-díjat – a székelyudvarhelyi alapítvány részéről az erdélyi falvak életét és szokásait bemutató fotóművészetért (2005); a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét (2014); Életműdíjat – Magyar Fotóművészek Világszövetsége (2017); Szőts István-díjat – Magyar Művészeti Akadémia (2020); Janovics Jenő-díjat – Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (2021).

– Volt valamilyen kiállításod, amire mindig szeretettel gondolsz vissza?

– Számos egyéni kiállításom mindig élmény volt számomra. Jó visszaemlékezni a megnyitók ünnepélyes hangulatára, a közönséggel való találkozásra, a sajtóban megjelent méltatásokra. Felejthetetlen élmény volt számomra az Egyesült Államokban rendezett vándorkiállítás, amelyet dr. Spencer Lavan és felesége rendezett. A kiállítás állomásai: Chicago, Calgary, Boston, Arlington, Virginia és Dallas. Az első tárlat alkalmával két hétig élveztem vendéglátóim szeretetét…

– Van valamilyen üzeneted az ifjúság számára?

– Van. Azok felé, akik szóban és képben örökítik meg a beszélgetést. Ez jel a múlt, de ugyanakkor a jövő irányába is... A jövő nemzedékének tudnia kell, hogyan éltünk, hogyan gondolkodtunk. A fiatalok életfelfogása állandóan változik. A mesterséges intelligencia rideggé alakítja az emberi kapcsolatokat. Fontos, hogy az emberi kapcsolatok megmaradjanak! Bízom benne, hogy a jövőben nem a Facebook által kialakított kapcsolatok maradnak fenn, hanem azok, amiket mi alakítunk ki egymás között...

(2024. szeptember)