Marosgombástól Marosvásárhelyig

• 2025-04-02 15:00:00

• Bodolai Gyöngyi

Erdélyi életút

A kilencedik évtized küszöbén korából nemcsak éveket, évtizedeket is letagadhatna, miután egy életen át a matematikát oktatta volt diákjai nagy megelégedésére, és közben fél Erdélyt bejárta a Zsil völgyétől Nagyenyeden, Besztercén át Marosvásárhelyig. Közelmúltbeli és jelenkori történelmünk tanújaként, a reménytelennek látszó nehézségeken túl a viszonylagos jólétet is megtapasztalta. Amikor arról érdeklődöm, hogy véleménye szerint miért nem tud minden diák megbarátkozni a matematikával, és milyen adottságok szükségesek ehhez, rövidre zárja a választ. Mondanám, hogy ilyen egy igazi „kockafej”, de mégsem tehetem, hiszen Fekete Zsolt nyugalmazott matematikatanárral minden színházi előadáson, színvonalas művelődési rendezvényen találkozni lehet. 

– Honnan indult? – fogom vallatóra egy januári délutánon. 

– Petrozsényban születtem, apám Lónyatelepen és Petrillán volt református lelkész, majd a Fehér megyei Magyarszentbenedekre helyezték. 1939-ben megpályázta a Nagyenyed melletti Marosgombás falu református parókiáját, hogy közel legyünk az iskolához. Az első, második és negyedik osztályt Marosgombáson végeztem, a falut a későbbiekben Nagyenyedhez csatolták. Iskolás koromban Gombásról kellett minden reggel a komppal vagy csónakkal átkelni a Maroson, télen a befagyott jégen. A második világháború idején lelkész édesapámnak, majd az egész családnak rejtőzködnie kellett, hogy az életünket mentsük a ránk törő erőszak elől. 

– Nagyenyedről milyen élményeket őriz?

– Enyeden a harmadik elemit és a középiskolai osztályokat jártam ki, 1953-ban érettségiztem. Egy osztálytársammal együtt, akinek az édesapja jegyző volt, ketten számítottunk osztályellenségnek. Van sok nagyon szép, és vannak kevésbé szép emlékeim is. A kollégiumi, de különösen az internátusi élmények csodálatosak voltak, a barátságokat, amelyek ott köttettek, a jószívűséget, ahogy a kapott csomagot a szobatársakkal együtt fogyasztottuk el, a nagylelkűséget, ahogyan egymást segítettük, sohasem felejtem el. 

– A tanárok közül a diák Fekete Zsoltra ki volt a legmaradandóbb hatással?

– A legnagyobb hatással Deák Ferenc és kedves neje volt, akik földrajzot és geológiát tanítottak. Soha nem felejtem el azt az emberi jóérzést, amit irányomba tanúsítottak. Amikor kitettek az étkezdéből, ők az asztalukhoz fogadtak. 

Szatmári Gyula természettudományokat oktatott, s bár nagyon tetszettek az órái, a szimpátiáját sajnos nem tudtam megnyerni. A matematikát többen tanították, Tamás Sándor, Hittel Ibolya, Tenger János, nem voltak gondjaim ezzel a tantárggyal. Az idegen nyelveket (német, román, orosz) Rácz Lajos tanár úr szigorúsággal, de jól oktatta. 

– Diákként szerette meg a matematikát?

– Igen. A feladatok többségét egyedül is megoldottam, de a nehezebbeket két kollégámmal, akik mérnöknek készültek, megbeszéltük. 

– Fekete Zsoltból miért lett matematikatanár? – kíváncsiskodom a titkot feltáró válasz reményében. 

– Azért, hogy ne vigyenek katonának – hangzik a meglepő felelet. Érettségi után a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia szakára felvételiztem, és a vonal alatt az elsők között estem ki. 1953-ban nem volt könnyű bejutni, mert akkor végeztek a termelésből kiemelt és a középiskolát két év alatt elvégző fiatal munkások, akiknek az egyetemi felvételin csak az átmenő jegyet kellett elérniük. Az akkor indult ipari kémia szakon meghirdetett 25 helyre körülbelül 150-en vizsgáztunk. 

A sok tantárgyból álló megmérettetésen jó eredményem ellenére lemaradtam. Hogy ne veszítsek évet, és elkerüljem a katonai behívót, a földrajz szakon próbálkoztam, de négy nap után kiderült, hogy nem maradhatok, mert egyszerűen kicsik a termek, és nincsen hely. Értesültem viszont, hogy a matematika szakon van hely bőven, ahova fel is vettek, ugyanis a sok felvételi tantárgy között a matematika is szerepelt. Így és ezért lettem és maradtam a matematika és fizika tanári szak mellett. Bár első éven volt egy kis bonyodalom, de végül rendeződött. A rokonaim, akik a Zsil völgyében dolgoztak, rábeszéltek, hogy menjek át a bányamérnökire, ahol volt osztálytársam is tanult. Első év végén, bár nem ért véget még a szesszió, kivettem az irataimat a matematikáról, és elmentem Petrozsényba, ahol felajánlották, hogy mivel jártam egy évig matematika szakra, beírnak a másodévre, és megígérték, hogy a következő tanév szeptemberéig letehetem a különbözeti vizsgákat is. Kémiából, műszaki rajzból levizsgáztam, és jelentkeztem a geológia tanárnőnél, aki nagyon felháborodott, hogy mások már egy éve tanulnak, én pedig azt akarom, hogy másodévre beírjanak. Végül kijelentette, hogy ne is számítsak arra, hogy átenged a vizsgán. A rektorhoz fordultam, aki a tanárnőnek adott igazat, és azt mondta, hogy nem érvényes, amit korábban ígért. Miután ez megtörtént, kivettem a dossziémat, és decemberben visszamentem Kolozsvárra a matematika szakra, ahol kértem, hogy az elmaradt három vizsgámat utólag letehessem, és másodévtől folytassam az egyetemet, de a dékán elutasított. Meg kellett ismételnem az első évet, amikor a korábbiakhoz képest új tantárgyakat is tanultunk. 

Az egyetemi évek jól teltek, de a kellemetlenségek akkor sem hiányoztak. Szabadidőnkben a magyar színházba és a román operába jártunk statisztálni. Jó kereseti lehetőség volt, egy estére 17 lejt fizettek, ha mondtunk is valamit, 19-et. A román operába viszont csak statisztáknak vettek fel. 

Az 1956-os események szele is megcsapott, a filológus hallgatókhoz csatlakozva ott voltam a Házsongárdi temetőben, ahol felkerestük az írók és a hősi halált halt magyar honvédek sírját is, ahol (csendben, halkan) páran elénekeltük a Himnuszt, amiért társaimat megvádolták és meghurcolták később. Nekem szerencsém volt azzal, hogy nem a főkijáraton távoztam a temetőből. 

A 126-ból 27-en végeztünk a matematika szakon, és ezután tartományt kellett választani. Én Kolozs tartományt választottam, mert Enyeden szerettem volna tanítani, de a volt osztálytársnőm a helyet „elvitte” előlem. Emiatt Besztercére esett a választásom, mert diáksportoló koromban sokat jártam oda. Bár szép város volt, de kiderült, hogy nagyon rossz, kimondottan magyarellenes a hangulat. 1958. szeptember 1-től 1961. szeptember 19-ig tanítottam Besztercén. Az utólag említett napon hívtak a tanfelügyelőségre, és kezembe adták a tartományi tanács határozatát, miszerint kizárnak (kidobnak) a tanügyből. 

– Mi történt, miért utasították el? 

– Többek közt jó barátja voltam egy tanárkollégának is, aki ellen 1956-tal kapcsolatos mondvacsinált okok miatt eljárást indítottak. A hadbíróságon kellett volna ellene tanúskodnom, ahol elmondtam, hogy kényszerből kellett aláírjam a kollégám elleni vallomást, amit nem én írtam, mire kiutasítottak a tárgyalóteremből, és egy évre rá kizártak a tanügyből is. Olyan „elbocsátó” levelet kaptam, hogy 1963-ig utcaseprőnek sem vettek fel.

Enyeden épp a munkaelosztó hivatalban voltam, amikor ellenőrök érkeztek. Mivel megtagadtam, hogy a helybeli irodavezető kérésére távozzak a helyiségből, az ellenőr kérdésére elmondtam, hogy munkát akarok. Így kerültem a helyi autószállítási vállalathoz, ahol sokféle munkát – forgalmista, havi jelentések, beszerzés –  rám bíztak, de jól éreztem magam. 

Egy nap a zsílvölgyi rokonok megkértek, hogy az unokaöcsémet vigyem haza a Zsil völgyébe, ahol összetalálkoztam egy volt egyetemi hallgató barátommal, akivel együtt kosaraztunk is. Elmeséltem, hogy kitettek a tanügyből, amire válaszként elmondta, hogy a helyi bányászati szakiskolában nagy a hiány tanárokban. A barátommal felkerestük az igazgató „elvtársat”, akinek őszintén elmondtam mindent. Kérvény megírását kérte, majd megtörtént a csoda, ugyanis „megszerezte” a tanügybe való visszavételemet. Így is történt, a tanfelügyelőségen aláírták, hogy felvesznek. Szeptember 15-én megkezdhettem a munkát az ipari szakiskolában, ahol 33 évet tanítottam. 

1996-ig nem volt probléma, mindent elvégeztem, amit kellett, még tánccsoportot is alakítottam. Jó volt a társaság, jó volt a hangulat, és találkoztam néhány volt nagyenyedi diáktársammal is. A Zsil völgye akkoriban mentsvár volt, ahová sokan elmenekültünk, akik máshol nem tudtunk elhelyezkedni, eltanácsolt tanárok, ügyvédek, papok, az úgynevezett „osztályellenség” képviselői. 

– Milyenek voltak a tanítványok?

– Mind a besztercei, mind a petrozsényi tanulók tisztelettudó, jóérzésű, becsületes, szorgalmas diákok voltak. A Zsil völgyében azonban szükség volt egy kis toborzót fújni mozgósítás céljából, hogy tudják, hova kell beiratkozni a továbbtanulás végett. A felvételi vizsgára jelentkezőkkel a siker érdekében ingyenes felkészítőket tartottam.  

– Milyen tantárgyakat tanított?

– Könnyebb lett volna az a kérdés, hogy milyen tantárgyakat nem. A matematika mellett fizikát, bányaelektromosságtant, szilárdságtant, mechanikát is tanítottam a mesteriskolában, valamint a technikumban is. A településen mindenki ismert, 42 évesen megnősültem, a feleségem Petrozsényban volt gyógyszerésznő. Vásárhelyen végezte az egyetemet, és a Zsil völgyébe kapta a kinevezését. Sajnos csak két gyermekünk születhetett, a fiunk Magyarországon szakorvos, a lányunk Marosvásárhelyen jogot végzett. 

1998-ban, 63 évesen nyugdíjaztak. Még maradhattam volna, de kellett az állásom másnak. A feleségem marosvásárhelyi volt, ezért ide költöztünk. Nem unatkoztam, mert bőven kaptam munkát, helyettesítőként sok iskolában tanítottam. 

– Hogyan lesz jó matematikus egy diákból, milyen adottságok szükségesek? – térek vissza a bevezetőben feltett kérdésre.

– Véleményem szerint a legkönnyebb tantárgy. Nem kell sokat tanulni, aki odafigyel órán a magyarázatra, az meg tudja oldani a feladatokat, és megél. Nem kell elijeszteni a gyermekeket, ahogy sok szülő teszi, ellenkezőleg: bíztatni kell, hogy képes rá. 

Befejezésképpen arra kérem, egyezünk meg abban, hogy mégiscsak kettőn múlik, mert ahhoz, hogy a diák figyeljen, majd meg tudja oldani a feladatokat, olyan tanár kell, aki türelmes, és úgy tud magyarázni, hogy diákjai megértsék és meg is szeressék a matematikát.