„Mama, maga ehhez nem ért”
Az öregedésről (3.)
Eredetileg nem szándékoztam harmadik részt is írni az öregedésről, ám a visszajelzések meggyőztek, hogy kell és érdemes erről többet beszélni. Amit aztán a kellemetlen, saját tapasztalatom még megerősített. Történt ugyanis, hogy hozzászóltam – amit különben ritkán teszek – egy Facebook-csoport egyik kiírásához, amely valami nagyon személyes problémára kért ott nyilvánosan – de névtelenül! – tanácsot. Miután jó néhány durva hozzászólás is felkerült, és lájkokat gyűjtött, annyit írtam, hogy a posztolónak ezt talán az érintettel kellene elsősorban megbeszélnie, illetve szakembertől tanácsot, segítséget kérnie. Mire pillanatokon belül jött nekem válasz, egy alaktól – nem tudom másképp említeni –, hogy „mama, maga ehhez nem ért, nem is érti, miről van szó, nincs itt mit írogatnia”. Puff neki. Teljesen elhűltem. Gondolkoztam, hogy mit válaszolhatnék, de aztán úgy döntöttem, inkább törlöm a hozzászólásomat, hisz ilyen szintű egyénnel nincs mit, pontosabban nem lehet vitatkozni. A végén még csúnyábbakat – mert ilyen összefüggésben a különben szép „mama” kifejezés pejoratívvá, azaz csúnyává süllyed – vágna a fejemhez. Aztán levontam a következtetéseket.
Létezik egy kategória – azt hiszem, igen szépszámú csoport –, amely, ha egy helyzetben nincs érve, de szerepelni meg visszavágni akar, akkor elkezd sértegetni. És sajnos, ezúttal ez volt a legszomorúbb tanulság: a kor, különösen az idősebb kor emlegetése lehet jókora sértés. Eszerint az eltelt idő azt feltételezi, illetve jelzi, hogy elszenvedője nem bölcsebb, jártasabb, hozzáértőbb lett a világ dolgaiban – mint ezt mi még tanultuk –, hanem épp ellenkezőleg: a koros egyén el- vagy lemaradt, tudatlan, tájékozatlan, amit sürgősen és lehetőleg minden alkalommal az orra alá kell dörgölni. Talán ez utóbbi az, ami a legfájóbb.
Nem is olyan régen még a lázadó kamasz is csak az orra alatt dünnyögte el, leváláskor, hogy szülei, a nagyszülőkről nem is beszélve, milyen maradiak, de azért viselkedett velük. Ma már viszont szinte dicsőség leszólni a fiatalabbnak az öreget, ezt annak az arcába fröccsenteni, érvként a saját kétes igaza védelmében, vagy csak úgy, mert ehhez van kedve. És ez az alapállás nem föltétlenül a kevéssé cizellált, az iskolázatlan rétegekre jellemző. Mert ugyanazon a közösségi felületen, jó néhány évvel ezelőtt, egyik legismertebb szélsőbaloldali újságírónk replikázott nekem ugyanezzel és ugyanígy, amikor rendszeres kötekedései közben egy adott pillanatban már nem volt érve, azzal hozakodott elő, hogy a nagymamája is ezt mondta anno, azaz azt, amit én, és ebből következett, hogy akkor erről már nincs is mit beszélni. Magyarán, amit egy idősebb, netán csak idősödő ember gondol, mond, az lényegtelen, értelmetlen, feleletre sem érdemes.
Az idős testről is csak rosszat lehet mondani, mert elborzasztja az ifjúságot a meggondolatlanságával, hogy nem maradt fiatal. Mindig dühös leszek, mikor az idős hírességeket, különösen a nőket veszik górcső alá, és szólják le büntetlenül, mert 60-70, netán 80 évesen nem csinibabák. „Nézd meg, fel sem ismered őket!” Mint ahogyan trükknek, ízléstelen trükknek tartom azt is, amikor egy-egy nagyon idős dívát megmutatnak képen, tűsarkúban és rettentő karcsún, ránctalanul és delin. Szeretném látni, ahogy a mindennapjaikat élik. A szemfényvesztéses fotók csak arra jók, hogy a fiatalokat elkápráztassák és agyukat mossák, miközben rossz perceket szereznek az időseknek, akik természetesen nem úgy néznek ki.
És ezt a trendet fenn kell sokakért tartani, hisz több iparág épül e jelenségre, és igen jól megszedték belőlük magukat a kitalálóik. A kozmetika, fodrászat, a fitnesztermek, az állítólag karcsúsító és fiatalító kencék világa elkápráztatja, áltatja és kitölti a velük foglalkozók idejét, elveszi pénzüket, és (jobb esetben) munkára, máskor pénzes pasas megszerzésére biztatja őket, hogy megszerezhessék az egyre többet ígérő, bár senki sem tudja, mit megvalósító csodaszerek, csodamódszerek tömkelegét.
Az időskor és az idősek lenézése, ami korunk divatjának, az (örök) fiatalság dicsőítésének és az atomizált társadalom megjelenésének a következménye, egyéb jelenségeket is maga után von. A világban rég megszűnt, nálunk is megszűnőfélben van a szülőkről, nagyszülőkről való családi gondoskodás szokása. Egyedül és magukra maradnak az öregek. Egyre többen kerülnek otthonba, vagy ha nem, akkor az ellátásukat egyre kevésbé a közeli hozzátartozók, sokkal inkább a fizetett gondozók veszik át. Különösen amióta köztudottá vált, hogy segélyt is lehet erre szerezni. Ami nem baj. Csak nem kellene a valódi odafigyelést helyettesítenie.
Végül mindezek következményeként jelentősen nőtt az időskori depressziósok száma. A depresszió – már másodszor használom, pedig nagyon nem szeretem a kifejezést, és rendkívül csínján bánok vele – minden korosztály esetén megszaporodott a világ minden táján, de talán jelentősebben az időseknél. És ezzel párhuzamosan az egyre fiatalabbaknál is jelentkezik, ami egy külön nagy téma. Az élet vége felé jelentkező depresszió sajnos maga után vonja a leépülést is, hisz a bezárkózás, a külvilágtól való elfordulás automatikusan hozzájárul a gondolkodás, a cselekvő-, a helyzetmegoldó képesség romlásához, amelyek ilyenkor már amúgy is gyengébben működnek, illetve több erőfeszítést követelnek. Ez a helyzet aztán még jobban elkeseríti az idős embert, ami felerősíti a romlást, ördögi körként működik, és rontja az illető állapotát.
Ennek ellenére az idősödő európai és általában az elöregedő fehér társadalom – amit így nem illik leírni – azt mutatja, hogy egyre többen vagyunk. Épp ezért megoldásokat kell
találnunk a felsorolt gondokra. Vannak intézményesített próbálkozások és félig intézményesített, félig civil kezdeményezések erre. Jobb helyeken ilyenek az élhető öregotthonok – igen, vannak ilyenek már tőlünk egy határral nyugatabbra is, de még nyugatabbra találhatók a kivételesen jók, amelyek biztonságos, kényelmes és minőségi életet biztosító szolgáltatásokat nyújtanak az egészséges, önellátó idősebb korosztálynak is. Mifelénk itt még hatalmas a lemaradás.
Ebbe a csoportba tartoznak a klubok és a különböző szervezett programokat biztosító társaságok is. Nálunk azonban a legtöbbet még mindig az egyéni kezdeményezések jelentik. Meg kell tanulnunk saját életünket jól menedzselni minden életkorban, de különösen idősként, mert, mint láttuk, és sokan tapasztaljuk, olyankor a legnehezebb.
Addig szinte észre sem vesszük, hogy mennyire eltelt az időnk, amíg társunkkal vagyunk. A helyzet akkor válik problémássá vagy problémásabbá, és tudatosan megoldásokat kell keresnünk, amikor egyedül vagyunk vagy maradunk. Szeretnünk kell önmagunkat, hogy szép életet biztosítsunk magunknak, ha kell, a divat vagy egyéb negatív környezeti hatások ellenére is. A baráti kapcsolatok, a mindenféle jó, megfelelő, feltöltő kapcsolat az egyik legfontosabb, ami karban tartja a lelkünk és lelki-szellemi egészségünk.
A legfontosabbak minden esetben a kellemes elfoglaltságok, hogy minél több időt foglalkozzunk azzal, amit szeretünk: olvasás, kertészkedés, utazás, gyöngyfűzés, sütemények vagy kézimunkák készítése, színház és mozi, de lehet „jeget aszalás” is, csak szeressük, élvezzük, örüljünk neki. A legjobb, ha minden napra van tervünk, ha műveljük a szakmánkat, vagy új elfoglaltságokat találunk. Lehet jótékonykodni, kirándulni vagy egyszerűen madarakat etetni, a lakásunkat szépíteni vagy a ruhánkat csinosítani, ajándékot készíteni, és rengeteg egyebet.
És ha valaki még egyéb elképzelésekre is vágyik, nézze meg Örkény István Macskajátékát, olvassa el Déry Tibor Kedves bópeer…! vagy Jaume Cabré Én vétkem című regényét, továbbá Petőfi és Áprily őszi verseit. „Még nyílnak a kertben az őszi virágok…”
Albert Ildikó
klinikai szakpszichológus
