Lét és tudat vagy a társadalom és én
2026-09-30 13:00:00
- Albert Ildikó
Mi lesz veled, emberke?
Be kell vallanom, igen nagy fába vágtam a fejszém, amikor arra vállalkoztam, hogy a javasolt témákról, témákból indítok sorozatot. Persze, saját magamnak nehezítem meg a helyzetem, hisz lehetne írásfüzért kihozni belőlük egyszerűen úgy, hogy veszem egyenként a témákat, és kifejtem őket egy, két vagy három részben, aszerint, mennyire van szükség ahhoz, hogy érthető és kerek legyen. Igen ám, de alulírott nagyon szereti az összefüggéseket láttatni, mondhatnám, összefüggésmániás vagyok, és ezért az agyam eleve ezekre koncentrál, eleve így észleli a gondolatokat.
Azt is tudni kell, hogy a lélektani jelenségekről sosem beszélhetünk úgy, hogy ne lássuk és ne mutassuk meg mögöttük vagy kialakulásukban, működésükben, az egyén megnyilvánulásaiban, sokszor annak okaként a konkrét társadalmi feltételeket, amelyek között az egyén létezik. Minden pszichés jelenség az őt körülvevő és létrehozó (igen, mondhatjuk így) társadalmi viszonyok ismeretében érthető meg.
Úgy gondolom, hogy ez ma még inkább igaz, a lelkünkről érdemben ma még inkább a körülöttünk lévő világ ismeretében lehet és kell beszélni, mint régebb. És bár igaz, mint mondtam, hogy ez mindenképp kötelező, mert a mindennapok befolyásolnak, azaz rendszerint – mondom: rendszerint, azaz nem mindig! – a lét határozza meg a tudatot, de ma ez a lét, és különösen az, amit a véleményformálók gondolnak erről a létről, ott kering az éterben, és szinte pillanatok alatt eljut mindenkihez, ha akarja, ha nem. Sőt, sulykolják belé, ha akarja, ha nem. Mert ott lehet hagyni a közösségi oldalakat, meg a tévét, sőt az újságot is (vagy talán ezt a legkönnyebb), de akkor is megüti fülünket, sőt lelkünket, ami történik, amit hirdetnek, mert hivatkoznak rá, ott van a polcokon, az utcasarkon, a családi beszélgetésekben, a munkahelyen, a többiek minden szavában, és különben sem lehet teljesen elszigetelődve élni. Ki kell kukkantani néha, és akkor ömlik ránk mindenhonnan az, amit gondolni kell.
És mit öntenek ránk? Hogy legyünk divatosak, fogyasszunk, különösen azt, ami divatos és akkor, annyit, amikor, amennyit elvárnak, vagyis a valódi szükségleteinken felül, illetve sokszor egészen mást.
Ha ezt az oldalát vesszük figyelembe, szinte arról győz meg, hogy az említett, alapigazságként megfogalmazott marxi–engelsi tétel nem igaz, mert sokkal inkább a tudat határozza meg a létet. De figyeljünk jól oda, mert ez csak látszat. Amit belénk sulykolnak, vagy igyekeznek belénk sulykolni, az a létforma, amit sokan valóban ki is alakítanak: igyekeznek úgy élni, ahogyan sugallják nekik, illetve elégedetlenek, ha ez nem sikerül, mert nem tesznek érte semmit. Rendszerint elfelejtik megemlíteni, hogy dolgozni kell a pénzért, amivel megvalósítható az a lét, amit reklámoznak és célként tüntetnek fel. A tudatban mindössze az jelenik meg, hogy szeretne menő lenni, meg sokat szórakozni, és boldog, föltétlenül boldog. Illetve kialakul ott jó nagy zavarodottság is, de most nem akarok előreszaladni, mert erről majd lesz szó bővebben. A fontos tehát az, hogy egy olyan létet propagálnak, melynek egyrészt a megvalósítása nem egyszerű, és nem adnak hozzá eszközöket, másrészt nem adnak lényeges kapaszkodókat ahhoz, hogy követőik kialakítsanak egy megfelelő gondolatvilágot, érték- és eszmerendszert. Amivel el is érkeztünk a legfontosabbhoz: az életmódunk alakítja ki, illetve adja át az értékeket, gondolatokat, elképzeléseket a világról, amiből a személyiségünk építkezik. Amik ma hiánycikkek. Következményük a bizonytalanság, keresgélés és konyhalélektan, meg a guruk, mindenféle tanácsadók népszerűsége. Ezzel szinte meg akarván fordítani az alaptételt, hisz a tudatot szeretnék kialakítani a lét mellett vagy annak ellenére, a gondolkodásukat olyanná tenni, ami működőképes életet biztosít majd. Furcsa, de valós ellentmondás.
A létünk milyensége alakítja ki az alapállásunkat az életben. Aszerint, hogy életünk első hónapjaiban hogyan viselkedik velünk a gondozónk, mennyi figyelmet, szeretetet, gondoskodást kapunk, mennyire jól elégítik ki a szükségleteinket, hogyan reagálnak a bajainkra ebben az újszülöttnek rettentően idegen és félelmetes világban, aszerint dől el, hogy a kisemberben az ősbizalom vagy az ősfélelem válik alapérzéssé, alapmagatartássá. Ezt Erik Erikssontól tudjuk, és ha utánajárunk, mi magunk is meggyőződhetünk az igazáról.
Persze vannak remek példáink arra is, hogyan befolyásolja a tudatunk az életet. Van személyes tapasztalatom arról, milyen csodálatosan viselkedett az első zongoratanárnőm, akitől az első leckéket kaptam, mert akkoriban nehéz volt bejutni a zeneiskolába, és szüleim jónak látták, hogy már azelőtt tanuljak játszani, hogy biztosan sikerüljön majd a felvételim. Leckéket kaptam tőle szép beszédből, műveltségből, eleganciából – igazi bárónő volt. De érdemes elolvasni Karinthy Ferenc egyik novelláját is, a Gyászmisét. Arról nem beszélve, hogy jómaga és néhány, kevés (!) ember a barátaim közül ebbe a kategóriába tartozunk. Mint mindenki, aki megteremti a saját világát a létező mellett, esetleg egyenesen azzal szemben. A legjobb ezek szerint, ha azt mondjuk, hogy a létünk és a tudatunk kölcsönösen befolyásolja és meghatározza egymást. Ahol és ahogyan élek és amit erről meg magamról gondolok, szép, kerek, egységes egész. Jó esetben. Bár egy idő óta ez egyre kevésbé van így. Épp erről (is) lesz a következőkben szó. Ám akárhogyan is látjuk, tény, hogy „Az élet nem valami – az élet lehetőség valamire”, ahogyan ezt Viktor Franklon keresztül Friedrich Hebbel tanítja nekünk.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
Viktor Frankl (1905–1997) zsidó származású osztrák neurológus és pszichiáter; holokauszt-túlélő. A logoterápia és az egzisztenciaanalízis megteremtője, a pszichoterápia harmadik bécsi iskolájának (Freud és Adler után) egyik megalapítója.
A Hebbel-idézet Viktor Frankl Az élet értelméről című könyvéből származik, Libri, 2022, ford. Kalocsai-Varga Éva, 60. old.
Friedrich Hebbel (1813–1863): német drámaíró és költő
