Jelzésértékű lehet számunkra, hogy a román és a magyar kultúra napját majdhogynem egy napon ünnepeljük, ugyanis január 15-én, Mihai Eminescu születésnapján van a román kultúra napja, míg annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként, és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát, 1989-től 22-én van a magyar kultúra napja. Ez inkább az egymás – a román és a magyar kulturális értékek – felé való közeledésre kellene sarkallja (főleg) azokat, akik ma is abból kovácsolnak politikai, erkölcsi – vagy inkább erkölcstelen – tőkét, hogy még mindig egymás ellen uszítanak, mi több, az Úr 2025. esztendejében is vannak olyanok, akik visszaküldenének minket Ázsiába, és hadd ne folytassam itt a gyalázkodást, ami néha a stadionok – apropó, sportkultúra – lelátóiról is elhangzik alkalomadtán. Az ilyenek biztos nem tudják, hogy az egyszerűbb meghatározás szerint a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A kultúra továbbá jelentheti a toleranciát, a más értékeinek, gondolkodásmódjának a megértését, elfogadását, netán befogadását, az érdeklődést, a nyitottságot a másság iránt. Ezért utazunk – már aki – a nagyvilágban, hogy megismerjük más országok, népek kultúráját, elmerüljünk benne, tudást merítsünk belőle, és ezáltal lélekben jobbak, nemesebbek legyünk. A kultúra alapján tudunk eligazodni abban, hogy melyek a fontos értékek és normák az életben. Ha mindezekre gondolunk, büszkén mondhatjuk, hogy Románia Európa leggazdagabb országa, hiszen 21 kisebbség él együtt benne a maga kulturális örökségével. Ha ezt az értéket Romániában a politikai rezsimektől függetlenül megfelelőképpen kihasználták volna, fejlődésben talán Svájc szintjén állnánk, hiszen ott csupán négy – kulturálisan is jól elhatárolható – országrész van, amely így közösen Európában egyfajta etalonná vált. Mostanában egyre többet említik a multikulturalitást mint Románia kisebbségi politikájának egyik megvalósítását. Vitatható. Inkább kulturális átjárhatóságról kellene beszélnünk, amely az olyan kulturális intézmények berkeiben, ahol többnemzetiségű társulatok, előadóművészek vannak, megvalósul. És valójában a kulturális intézmények kellene legyenek azok, amelyek népszerűsítik ezt a gazdagságot, nemcsak olyan helyeken, ahol együtt élnek kisebbségek, hanem turnék, fellépések, bemutatkozási lehetőségek teremtésével, finanszírozásával ott is, ahol nincs lehetőség az ilyen jellegű nyitásra. Sajnos válságban – mint amibe most is elég keményen belelábaltunk – a legnagyobb gond a kultúra és ezen belül a kulturális intézmények finanszírozásával van. Kicsi pénz, kevés kultúra, parafrazálhatnám a focira vonatkozó elhíresült szállóigét. Holott a kulturális értékekbe való befektetés, legyen az műemlék épület, színház, múzeum stb., olyan hozzáadott érték, ami gazdasági jövedelmet is generál, mint a turizmus és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások, nem beszélve az ország hírnevének öregbítéséről. A romániai románok, magyarok és a többi kisebbségek kultúrája ilyen szempontból is nagy kincs. Becsüljük meg, amink van, és legyünk büszkék rá, fogyasszuk egymás kulturális kínálatát, hiszen ez mind a miénk, itt élőké, és zárjuk ki közülünk azokat, akik rombolnak, egymás ellen lázítanak, erkölcstelenül eltávolítanának egymástól.
