Húsvéti történet
Felhőtenyérben élünk mindannyian, még ha kérges félelmeink, sokrétű gyengeségeink sokszor nem is engedik ezt érzékelni. Matyó néni mindig tudatában van az égi gondviselésnek. Olyan ez a tiszta tekintetű, kislányos mosolyú nyugalmazott gyógyszerésznő, sok száz préseltvirág-kép megálmodója, mint az otthonába beengedő, mindig az időtlenség békéjével nyíló kapu. Matyó néni lelke is tárva-nyitva áll a mindennapok áldásai előtt, amelyek nem is várakoztatták meg az egymásba kapaszkodó évtizedek alatt.
Legtöbbször a különös szépségű alkotásokon új életre kelő szirmok, szárak, apró levelek meséltek nekem arról, hogyan van jelen a Gondviselés Matyó néni életében. Ezek a miniatűr statiszták, ha úgy tetszik, segítőtársak vallottak a fenti dimenzióval való találkozásokról, amelyeknek gyümölcseként a fáradt ujjak közt újra meg újra testet öltött a csoda. Legutóbb azonban nem a képek beszéltek hozzám – bár a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében nyílt tárlaton azok is megtehették volna –, hanem maga az alkotó.
Kérésemre másodszor idézte fel az unokaöccse bérmálása előtti időszakot, amikor az édesanyjával ketten elhatározták, hogy pénzt takarítanak meg egy apró keresztre, ami a fiúcskának ajándékba szánt aranyláncon védelmezné a viselőjét. A gondolat megszületésekor még földi valójában is Matyó néni mellett volt az édesanyja, a láncot is tőle kapta, az elkövetkezőkben azonban el kellett engednie a szülőt. A fiúcska aranykeresztjéről azonban nem mondott le, spórolgatott, és hagyta meggyökerezni a reményt, hogy egyszer meglesz a szükséges összeg.
– Édesanyámnak volt egy virággruppja, amit nagyon szeretett, az eltávozása után én gondoztam az ottani növényeket – hallom most is, ahogy Matyó néni mesél. – Egy ilyen kertészkedés alkalmával egy parányi, csillogó tárgyra lettem figyelmes. Amikor a tenyerembe vettem, már egyértelmű volt, hogy ez egy miniatűr aranykereszt. Le kellett ülnöm, hogy megcsodáljam, és átgondoljam, mi is történt tulajdonképpen. A szomszédunkban egy kommunista család lakott, nem sok esély volt arra, hogy az övék legyen ez a parányi kincs, de azért bekopogtam hozzájuk, és megkérdeztem. Megnyugtattak, hogy nekik nincs, és nem is volt soha ilyesmijük. Akkor állt össze bennem a teljes kép: minden bizonnyal valamilyen madár – valószínűleg egy szarka – ejtette ki a csőréből a keresztet éppen a mi udvarunkon, édesanyám virágai közé. Kétség sem fért hozzá, kinek az akaratából történt mindez. Amikor a testvéremnek elújságoltam, azt válaszolta: „ha más mondaná, nem tudnám, mit gondoljak, de neked, Matyó, elhiszem”. Azt az aranykeresztet évekig viselte a fia, csak amikor katonának ment, akkor tette le, mert féltette. De a mai napig megvan, az ágya mellett őrzi.
Matyó nénit hallgatva nem először vált számomra egészen érezhetővé a létünket megőrző, megtartó felhőtenyér. Az a felfoghatatlan, hótiszta szeretet, amelybe olyan jó belesimulni az ünnep idejére, a hétköznapokban pedig még inkább.
