Kik „lógnak” a családfán?

Beszélgetés Mihály Tibor oroszhegyi mérnök-tanárral, családfakutatóval

– Ön mérnök, tanár, helytörténész és családfakutató. Mivel foglalkozik még?

– Már gyerekkorom óta – szüleimnek köszönhetően – nagyon belém volt verve a közösségtudat: az, hogy nem csak magadért kell tenned, hanem másokért is. Mert, ha a Jóisten több talentumot adott, akkor azt kamatoztatni kell. Ebből kifolyólag már fiatalon részt vállaltam a közmunkákban, majd huszonéves koromtól a falu, az egyház, a közbirtokosság vezetőségi tisztségeibe kerültem. Aktív tagja voltam a színjátszó csoportnak, 2014-ben pedig, a helyi és az elszármazott vállalkozók segítségével, egy új fúvószenekart hoztam létre. Ez a csapat jó tíz év alatt kb. 200 gyermeket mozgatott meg. A zene nagyon aktivizálja az elmét; közösségformáló ereje van. Látom a diákokon, hogy aki tagja a zenekarnak, a tanulásban is jobb. Végeredményben: jólesik a közösség pozitív visszajelzése, és jó ilyen közösségben élni…

– Miért épp ezen az úton haladt?

– Mert felemelő érzés teremteni, újat alkotni, ami a falu, a közösség életében nem volt meg. A nép emlékezete egy idő után elvész, vagy eltér az eredeti történettől. Ezért fontos a levéltárakban megőrzött anyag széles körben való felfedése. Hogy megismerjük őseink hagyományait, a rendszerető, rendtartó székely falu életét, őseink makacs ragaszkodását szülőföldjükhöz, vallásukhoz. Az a sok véráldozat, amit a megmaradás, a haza megvédéséért hoztak, mind példamutató számunkra. A falu jelenlegi arculata, az impozáns épületek sokasága elődeinknek köszönhető. Ők példát adtak nekünk, mi pedig csak a kitaposott utat kell tovább járjuk. Valójában ők adtak értelmet az életnek, amire büszkék vagyunk, s nekünk ezt kell szem előtt tartanunk.

– Melyek azok a családok, amelyeknek elkészítette a családfáját?

‒Az oroszhegyi Ambrus, Péter, Vass, Mihály, Kovács – az összes családnak. A fancsali, ülkei családoknak (kb. 50 nemzetség), az etédi Gálfi, a zetelaki Nagy és Bíró családok felmenőinek, a küküllőkeményfalvi Miklós, a malomfalvi Sinka, Magyari, a farkaslaki Márton, Kovács, a gyergyóremetei Vass, a gyergyócsomafalvi Szász, a székelyszentkirályi László családnak.

– Hogyan kell hozzáfogni a családfakészítéshez, mire kell odafigyelni? Bizonyára Ön is észrevette, hogy egyre többen kutatják a múltjukat, eredetüket, nevezhetjük-e a jelenkor és a jövő tudományágának?

– Először is: lekérünk minden friss adatot a vizsgált családról (születés, házasság, halálozás, tisztségek stb.), majd a levéltárakból, esetenként plébániákról beszerezzük az anyakönyvek másolatait. Én például a házassági anyakönyvvel kezdem, mert az 1850-es évekig megtaláljuk a házasulandók neve mellett az életkorukat és szüleik nevét. Kezdetben pontos születési dátumokat találunk, amiket persze leellenőrzünk a születési anyakönyvben, majd visszafelé haladva már csak egy életkor jelenik meg, ami gyakran nem talál a születési időponttal. Mivel a szülők nevét már tudjuk, könnyen eligazodunk. Miért nem pontosak az életkori adatok? Azért, mert bevallás alapján történik. Ha idősebbek, akkor visszafele „csalnak”, ha pedig túl fiatalok, akkor magasabb életkort vallanak be. Megjegyzendő: 1850 előtt már nehezedik a kutatás, van életkor, de nem szerepel a szülők neve. Ilyenkor az is megtévesztő, ha közeli dátumon születtek: pl. két János nevezetű. Ilyen esetben mindent felhasználunk; sokszor segítenek a padlásra felkerült családi levelesládák anyagai, a plébániákon megírt szerződések, rokonságmegállapító bizottsági levelek, ahol már negyed- és ötödíziglen találunk szép genealógiákat.

– Hogyan pótolják a hiányzó adatokat?

– 1820-tól visszafelé már nem áll rendelkezésünkre születési adat, ebben az esetben, kb. 25 évet visszaszámítva a házassági dátumtól, keresni kezdjük a vőlegény és a menyasszony nevét. Ha több azonos nevűvel találkozunk, akkor egyre nehezebbé válik a kutatás, de sokszor a szerencse is besegít: például ha a nevek mellett megkülönböztető vagy ragadványnevet találunk: pl. „pacsai”, „gyurka”. Sajnos sok olyan eset van – főleg a református és az unitárius anyakönyvekben –, ahol csak az apa neve szerepel. Ilyenkor segít a házassági anyakönyv. Majd jön a legnehezebb része: a halotti anyakönyv. Hatalmas anyag, mert ebben az esetben az anyakönyvek segítségével, amelyek 1700 elejétől megvannak, már közel 1000 felmenőnek kell kikeresni a halálozási időpontját. Ilyenkor még történhet korrigálás a családfán, mert lehet, hogy tévútra vezetett egy név.

– S ha még tovább akarunk kutakodni?

– Akkor az országos összeírások, törvénykezési jegyzőkönyvek segítségével egészen a 16. századig lehet visszamenni. Ha pedig nemesi ágat talál a kutató, akkor az a már megjelent szakirodalom segítségével egészen az Árpád-korig vezethető vissza. Ezek családi levelesládákban, egyházközségi és állami levéltárakban, közgyűjteményekben találhatók.

– Hány napot kell eltöltenie a kutatónak a levéltárban, amíg a teljes anyag összeáll?

– Valamikor hetekig voltam Budapesten, Kolozsváron, Gyulafehérváron, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen a helyi és a környékbeli plébániák levéltáraiban. Sok anyagom megvan digitálisan. Ha valamire szükségem van, levelezés útján intézem. Nagyon kényelmes lett most a kutatás. Úgy általában napi 5-6 órát szánok kutatásra, délután 5-től este 11 óráig. Ez a hobbim. Nagyon szeretem, mert sok érdekesség jelenik meg, amit eddig senki nem kutatott, nem ismert. Ezek közé tartoznak pl. a címeres nemeslevelek, lófősítések, különböző érdekes perek, tanúkihallgatások. Így leltem rá arra is, hogy 1722-ben egy csehétfalvi perben Udvarhelyszék boszorkányainak főkapitánya az én ősanyám, Kovács Istvánné volt.

– Kik azok a jeles magyar kutatók, akiktől a legtöbbet tanult, ahogy mondani szokás: a szakma csínját-bínját elsajátította?

– A kutatást én kezdtem el 25 évvel ezelőtt. Senkit nem ismertem, aki ezzel foglalkozott volna szűkebb, illetve tágabb környezetemben. Majd az interneten fellelhető javaslatokat is figyelembe vettem. Jelenleg sok családfakutató csoportban vagyok benne, ahol én is elmondom az észrevételeimet, de sokat tanulok másoktól is.

– Kivel tart fenn jelenleg szakmai kapcsolatot, akivel meg tudja tárgyalni a családfakutatás aktuális kérdéseit és szakmai kihívásait?

– Szaktanácsadóim jelenleg azok a szakemberek, akik levéltárakban dolgoznak, vagy már régóta családfakutatók. Az interneten ismertük meg egymást, és sok segítséget adunk, kapunk, hogy tökéletesebb, jobb, biztosabb legyen egy családfa. Tudjuk, hogy tökéletest nem tudunk alkotni, mert a múlt századbeli kutatók anyagaiban is lelünk hibákat. De végtelenül hálásak vagyunk nekik, mert hatalmas munkát végeztek a családok felmenőinek felkutatásában.

– Ismerek egy lelkészt Rigmányban, Buksa Ferencet, aki családfakutatásból doktorál, és megállapította: Erdélyben azt lehet mondani, hogy minden magyar minden magyarral rokon… Ezt Ön hogy látja?

– Így igaz! A felmenőkben számtalan alkalommal találok közös ősöket falun belül, de a szűkebb és tágabb környéken is. Ezt nevezzük ősvesztésnek. Ezt tanította nekem Czeizel professzor úr az ELTE-n. Hogy egy idő után már nem élt annyi ember a közösségekben (pl. a 11. nemzedéknél már 1024 ősünk van, ez már az 1600-as évek). Akkor a falvak lakossága alig volt pár száz ember. És ha például Csíkszék, Marosszék, Háromszék valamelyik közösségéből férjhez jött egy ős ide, ebbe a faluba, akkor az ottmaradt testvérei s azok leszármazottai által szinte mindenkivel unokatestvérek vagyunk.

– Hogy áll a helytörténeti kutatással? Most is őrzöm az Erdélyi Gondolat Kiadónál 1996-ban megjelent Őrhegy alatt. Oroszhegy monográfiája című kötetét.

– Ez idáig 18 kiadványom jelent meg, most készül a nyomdába a 19., és ha minden jól megy, Az oroszhegyi Kovács nemzetség című könyv is meg kell jelenjen karácsonyra.

– Kérem, sorolja fel köteteinek címét és a megjelenés évét!

– Őrhegy alatt [monográfia] (1996); Oroszhegy. Adalékok a község monográfiájához (Vofkori Lászlóval közösen, 1997); Havasalja iskolái (2000); Oroszhegyi Mihály Deák élete és munkássága (2001); A diafalvi I–IV. osztályos iskola. Dr. Bálint Józsefre emlékezünk. 1901–2001 (2. kiadvány, 2001); Ilyenek vagyunk. Vallomások (2002); Az oroszhegyi Ambrus nemzetség. Székelyföldi családtörténet 1627–2009 (2009); Oroszhegy jelesei (I.) Dr. Ft. Tamási György olvasó kanonok, Jánosy József honvédőrnagy (2010); Oroszhegy külterületi nevei. In Balázs Géza – Grétsy László: Helynevek érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai. Egy pályázat legjobb darabjai. Budapest (2011); Oroszhegy jelesei II. Az egyházközség szolgálatában – papok, licenciátusok, megyebírók, kántortanítók és harangozó-sekrestyések. (Oroszhegy, 2011); Oroszhegy jelesei. III. Az oktatás szolgálatában: Magyari Ferenc kántortanító. (Oroszhegy, 2013); Falu az Avas-tető alatt. Tanulmányok Székelyfancsal történetéből. (Oroszhegy, 2015); Az oroszhegyi Péter nemzetség. Székelyföldi családtörténet 1510 (?) – 2018. (Oroszhegy, 2018); Az oroszhegyi Vass nemzetség. Székelyföldi családtörténet (Székelyudvarhely, 2022, Molioris Kiadó); Ilyenek vagyunk. A „fekete kalap” történetei (Székelyudvarhely, 2022, Molioris Kiadó); A Ballé- és Fancsal-patak völgyében. Tanulmányok Ülke falu történelméből. (Székelyudvarhely, 2023, Molioris Kiadó).

– Min dolgozik jelenleg?

– Jelenleg a Kovács nemzetség képeit gyűjtögetem, osztályozom, és a gyergyócsomafalvi Szász család felmenőit kutatom.

– Kérem, meséljen gyermekkoráról és iskoláséveiről.

– Egyszerű székely családban születtem. Édesapám gimnáziumba járt az 1941–45-ös években, de sajnos nem tanult tovább, pedig nagy reménnyel volt mindenki akkoriban. Az alkohol, a brigádossággal járó hetes mulatozások nagyon korán, 57 évesen elvitték körünkből. Egy tizenegy évvel idősebb bátyám van. Emlékszem, mindig érdeklődő, kíváncsi gyermek voltam. Már nagycsoportos koromban az angyal elhozta az első könyvet: a Nagyapó mesefáját. Márciusra megtanultam a betűket, őszig ki is olvastam. Azóta csak olvastam-olvastam – kezdetben anyám örömére, később bánatára, mert szerinte hasznosabb dolog lett volna a gazdasággal, gazdálkodással való megismerkedés… Korán megtanultam kaszálni, kapálni, takarni, hogy igazodjak a család értékrendjéhez. Az iskolában már hetedikes koromra a nekem való könyveket kiolvastam. Nagyon szerettem a magyar irodalmat, a történelmet, majd később a mateket, fizikát, biológiát. Gondolom, ez a tömérdek információ adta meg a löketet a kutatás és az írói pálya felé.

– Hol járt középiskolába, egyetemre, hol dolgozott 1989 előtt, és mi következett 1989 után?

– Iskoláimat Oroszhegyen kezdtem, majd a székelyudvarhelyi jelenlegi Tamási Áron Gimnáziumban folytattam. A sikeres érettségi után úgy döntöttem: megpróbálom a mezőgazdasági gépészmérnökit, hisz a ’80-as évek élelmiszerüzleteinek polcai üresen tátongtak. Arra számítottam, ha szántunk, vetünk, állatokat tenyésztünk, netán a szolgáltatási ágazatba kerülünk, akkor lesz miből fenntartanom magamat és a családomat. Az egyetemet Brassóban végeztem 1985–1990 között. A forradalom után a székelyudvarhelyi Gábor Áron Rt.-nél kezdtem dolgozni mint tervezőmérnök. Ekkor már felbomlottak a tsz-ek – édesanyám legnagyobb örömére, nekem pedig bánatomra –, a szüleim által beadott földeket visszakaptuk, de apró parcellaként. Azon gondolkodtam, hogy 7 méter széles és 150 méter hosszú földeken milyen gépesítést tudok alkalmazni. Semmilyent! Fogtam a régi kézi kaszám, vettem 20 juhot, egy tehenet, három malacot, és elkezdtem a munkahelyem mellett gazdálkodni, közel 25 évig. Közben 1992-ben nem vártam meg a gyár felbomlását, átmentem a tanügybe. Voltam óvó és tanító bácsi, általános, középiskolai és egyetemi tanár. Szóval megléptem a létra összes fokát. Hogy ne mondják, nincs „pedagógiai érzékem”, menetközben, 1994–1996 között elvégeztem Gödöllőn a Szent István Egyetem tanárképző szakát. Közben idehaza is véglegesítődtem, és a fokozatit is letettem. 2002–2005 között az ELTE művelődéstörténeti szakát látogattam, ahol tanáraimtól – köztük Czeizel Endre, Popper Péter, Asztrik pannonhalmi főapát – sokat tanultam. Sajnálom, hogy a doktori képzés elmaradt. Utólagosan értékelve: rájöttem, hogy az itthoni szakmámban a képzés és az új ismeretekkel való felvértezés fontos volt.

– Oroszhegyről, a híres szilvapálinka hazájáról jut eszembe egy költői kérdés: a költészet hasonlít a pálinkafogyasztáshoz: nem a mennyiség számít, hanem az ízlelgetés minősége… Milyen az oroszhegyi pálinka? Jutott-e belőle a világ minden tájára?

– Igen. Még Ausztráliába is kicsempészték. A titka a falu déli fekvése (ebből kiindulva négy órával több a napsütés), és a vulkanikus talaj, ami a késő őszi napokon is tárolja a meleget, ezért jobban beérik. Ezenkívül a talaj ásványanyag-készlete egy különleges, finom ízt ad a szilvának, ami persze vadfajta, gyökérből vagy magról szaporodik, nemesítés nélkül. Megjegyzendő: ha a csemetéket elviszed más területre, ott ülteted el őket, már más ízű lesz a termés… A titok tehát a talajban és a napfényben keresendő.

– Megkérem, beszéljen a családjáról!

– Korán, 22 évesen, harmadéves egyetemistaként nősültem, mert akkor úgy éreztem, hogy ő lesz a társam. Mai napig is ő. Két szép leánygyermekkel ajándékozott meg; a nagyobbik házas, fogorvos, a városi vejemmel a szomszédságunkban építkeztek. Két szép fiúunokám van. Kisebbik lányom jelenleg Kolozsváron, a Babeș–Bolyain mesteri szakon van, magyar–angol és néprajz szakon végzett. A feleségem a helyi Szent Ferenc Alapítványnál napközivezető, és a rászoruló családok gyermekeivel is foglalkozik iskola után.

– 2025. január 22-én Székelyudvarhely díszpolgára lett. Mit gondol, mivel érdemelte ki ezt a rangos elismerést?

– Gondolom, a fentiekben felsorolt munkásságom alapján döntöttek így. Nagyon jólesett! De igazából az itthoni elismerés, oklevél, amit a helyi önkormányzat, a polgármesteri hivatal adott, keltett bennem hatalmas jóérzést. A közösség akkori vastapsa arról győzött meg: jó az, amit csinálok… Hisz az ember nem lehet próféta a saját hazájában, mindig tenni kell valamit, egyre többet.

– A mesebeli három jókívánságra mit választana?

– Ez az őseink által soha nem élt „jó világ” sokáig maradjon fenn utódainknak. Hosszú életet kértem az égiektől, hogy még sok mindent tudjak megörökíteni magunkról. Csak mostanában kezdtem rájönni: micsoda érték az élet, a létezés. Van egy csodálatos bolygónk, a Földanya. Szeretném, ha az emberek legalább 60%-a abbahagyná a panaszkodást, az elégedetlenkedést, és örvendene a mindennapi életnek, lehetőségnek; ne vágyjon nagyra. Az egyszerű élet, életvitel a legszebb.