Kereszt a Van-tavon

Kis-Ázsia nagyon régi és nagyon gazdag történelmi, kulturális múlttal rendelkezik. Van városában az első település nyomai Kr. e. 4000-ből származnak, majd a 9–6. században Tuspa néven az Urartu királyságának volt a fővárosa. Az urartu királyi város hatalmas bazaltsziklára épült háromezer éves romjai, a gigantikus kiterjedésű vár falai rendkívül impozánsak. Magyar őstörténeti szempontból is jelentősek az urartui leletek, mivel az előásott kincsek között lovak, szkíta jellegű bronzdíszek, továbbá a csodaszarvas üldözési jelenete is megtalálható.

Örmény, római, bizánci kultúrák és még számos nép hagyott nyomot, mielőtt a vár 1043-ban török (szeldzsuk) kézre került, és következett a meg-megszakított ezeréves török uralom. Akkoriban fektette le István királyunk a keresztény magyar királyság alapjait. Hétszáz évvel korábban, 301-ben Örményországban lett a világon elsőként államvallás a kereszténység. De csak egy újabb évszázadig tartott a számos helyi dinasztiára bomlott Nagy-Örményország kora, amely kiteljesedésétől ezer esztendőt ölel át, és II. Tigranész uralkodása idején érte el fénykorát a Krisztus születése előtti évszázad elején. A régió leghatalmasabb királysága volt az örményeké, amely hol függetlenül létezett, hol önálló királyságokra bomolva, hol autonómiát élvezett különböző átmeneti birodalmakban. Az örmény civilizáció hatalmának csúcsán három tengert is érintett, éspedig a Fekete-tengert, a Földközi-tengert és a Kaszpi-tengert. Amúgy megemlítendő, hogy i. e. 2492-től számítják a független Örményország létrejöttét. Négyezer-ötszáz év, amiből ezerhétszáz év a kereszt szimbóluma alatt.

Kétezer évvel ezelőtt Van vidéke az Örmény-felföldre kiterjedt örmény királyság része volt, amely nyolc tartományból állt. Nagy-Örményország egyik tartománya Vaspurakan volt Van központtal i. e. 189 – i. u. 428 között, az örmény civilizáció egyik bölcsőjeként. Több évszázados perzsa befolyást követően, a Krisztus utáni első évezred fordulóján az örmény nép újból fénykorát élhette. Közel másfél évszázadon át Vaspurakan önálló királyságként létezett, ezalatt templomok és kolostorok épültek. Mindenekelőtt Vaspurakan királyai számára a Szent Kereszt-székesegyház, amely később az Aghtamar-szigeti örmény pátriárkák (Akdamar) székhelyeként szolgált nyolc évszázadon át. 

Az örmények „tengere”, „szent tava”, a Van-tó körül még számos kolostor épült a 9–11. században. „Gyönyörű és alulértékelt örmény vallástörténet” – olvasom a világhálón. A templomok szigetre, leginkább part menti vidékekre, dombok közé, hegyek aljába épültek. Történelmi és művészettörténeti ismertetésük, jelenlegi megrongált állaguk leírása nem lehet célunk. A megmaradtak közül egyesek láthatatlanná válva víz alá kerültek, mások magukon hordják az egykori barbár atrocitások és kiszolgáltatottság nyomait. Akit jobban érdekel, annak sem lenne könnyű feladat feltérképezni őket, hiszen túlbuzgósága esetén hatósági támogatásra aligha számíthatna. De hadd említsünk meg néhányat közülük! A Van városától csupán tíz kilométerre fekvő Varagavank a Van-tó környékének leggazdagabb és legünnepeltebb kolostora volt, itt tartózkodott Van érseke a 19. század végéig. Továbbá a Világosító Szent Gergely kolostor, Naregavank, Karmravank, Dzordzor kápolna, Szent Tamás-kolostor és társaik. 

A Van-tavon található Akdamar-sziget, és annak kívül-belül csodálatosan díszített örmény templomromja manapság a legfőbb turisztikai nevezetesség a környéken, ami a legnagyobb reklámot kapja molinókon, hűtőmágneseken és kulcstartókon egyaránt. A hajóval megközelített szigeten a 10. században épült a Szent Kereszttemplom, melynek falait kígyók, oroszlánok, gazellák, illetve bibliai alakok (köztük Ádám és Éva, Dávid és Góliát) nagyszerű domborművei borítják. A templom mögött örmény temető, valamint az egykori szerzetesrendi épületek romjai, arrább buja növényzet, elcsendesedésre alkalmas pihenőhely és végre tiszta, fürdőzésre is alkalmas itteni „tengervíz”. A helybeliek ugyanis tengerként tartják számon a világ második legnagyobb kiterjedésű sós tavát. 

A sziget legmagasabb pontján jókora méretű zászlórúdra felvont félholdas török lobogó sugallja a török „erőt”. Akit nemcsak a mai szépség és a kedvező beállítás, hanem a múlt valósága is érdekel, az kutakodásai során többet megtudhat, mint amennyit a helyszínen megtapasztalhat. Szembesülhet azzal a szomorú ténnyel, hogy 1915-ben az Akdamar-szigeten (török elnevezése az örmény Aghtamar vagy Akhtamar, Ahtamar helyett) élő szerzeteseket egytől egyig meggyilkolták az örmény népirtást kieszközlő ifjútörök mozgalom szolgái. Egyúttal lerombolták a kolostori épületeket, és az örmény katolikus apostoli templomot sem kímélték a fosztogató gyűlölködők. Mivel 1916-ban a török kormány felszámolta a katolikus egyházat, így kiterjedt vandalizmusnak volt kitéve minden templom. A Szent Kereszt-templomban a királyi karzat díszes kőkorlátja nagyrészt eltűnt, a temető örmény sírkövei megrongálódtak, egyeseket összetörtek. 

Az anatóliai örmény kulturális örökség elpusztítását célul kitűző török kormányzati politika egyik bizonyítéka az, hogy 1951-ben az államhatalom elhatározta a templom lebontását. Akkoriban a szigetet katonai gyakorlótérként használták. Csak ügyeskedéssel, Yasar Kemal író közbenjárására sikerült megállítani a tervezett pusztítást és megőrizni az utókornak. Hogy aztán 2005–2006-ban a törökországi kulturális minisztérium támogatásával restaurálják, egy ellentmondásos helyreállítási programon menjen keresztül, és tetemes nyereséget hozó, a környék legfőbb turisztikai látványossága váljon belőle. Micsoda kontrasztok!

És micsoda szemfényvesztés! Amikor a templom és környéke, maga az átnevezett („törökösített”) Akdamar-sziget újra megnyílt világi múzeumként, a 2007 márciusában tartott nagyszabású avatóünnepségen Van kormányzója úgy jellemezte a helyreállítást – a reklámmolinókat idézve –, mint „Törökország tiszteletét a történelem és a kultúra iránt”, hiszen „nem hagyhattuk figyelmen kívül örmény állampolgáraink műemlékeit”. Eközben Atatürk fényképeit és a török zászlót ringatta a szél, és a rendőrség őrizetbe vett öt török nacionalistát, akik az alábbi feliratú transzparenssel tiltakoztak a Van-tó templomának helyreállítása ellen: „A török nép nemes. Soha nem követ el népirtást”. A leginkább érintett örmény közösség számára, bárhol éljen is a nagyvilágban, és a független kritikusok előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a templom átnevezése a törökországi örmény történelmi helyszínek megváltoztatására irányuló program része, az örmény genocídiumot követő kulturális népirtás kiterjesztése. 

Az ünnepségre meghívták Örményország képviselőit is, akik nehezményezték, hogy a tatarozást követően „elfelejtették” visszatenni a keresztet a róla elnevezett Szent Kereszt-templom tetejére. Eközben a török hivatalosságok magyarázkodtak, hogy a mintegy kétmázsás kereszt felhelyezése veszélyes és nem megvalósítható. Ráadásul a török–örmény határzár miatt (Örményország karabahi katonai sikerei miatt rendelte el a török hatóság, de a mai napig még nem oldotta fel) Grúzián át 16 órát zötykölődött az örmény delegáció. Mégis sikerként lehetett elkönyvelni, hogy a török állam évi egyetlen örmény istentisztelet megtartását engedélyezte, és eljött a nap, amikor a katedrálisban (Vanban) az örmény népirtás óta először végeztek el keresztelési szertartást.

Száz évvel visszamenve az időben, az első világháborút megelőző időben a mintegy ötvenezer lakosú Van városa harmincezer örménynek nyújtott otthont, megélhetést, családi és közösségi életet. A statisztikákban bizonyára részrehajló oszmán népszámlálás Van tartományban hozzávetőlegesen száznyolcvanezer muzulmán és közel hetvenezer örmény lakosról tesz említést. Mivel az adatok csak a felnőtt férfiakra vonatkoztak, nőkkel és gyermekekkel együtt a becslések szerint a tartományban 310 000 muzulmán, 130 000 örmény és 65 000 más identitású személy élhetett. A muzulmánok részben törökök, részben kurdok, részben más nemzetiségűek, de megoszlásukra nincsenek adatok, amennyiben csupán a vallási hovatartozást követték. 1915-ben 55 ezer örményt gyilkoltak meg, pusztítottak el Van tartományban, aminek következtében jelentősen megváltoztak a nemzetiségi viszonyok. Napjainkban a kiterjedt területen elhelyezkedő Van lakossága meghaladja az egymillió főt, kurd többséggel és török kisebbséggel. A tótól, a közelében levő vártól és az egykori városmagtól távol, öt kilométer távolságra fekszik a mai nyüzsgő városközpont, amely minden este a bazárok és ételárusok, utcai kebabsütők és teázgatók, szabadidejüket az utcán és a boltokban töltők tömegével telítődik. Aztán reggelre eltűnik a hatalmas szeméthegyek zöme, hogy délután, este ugyanúgy folytatódjon az egész.

Egy évszázad bőségesen hosszú idő ahhoz, hogy átírja a térképeket, lakosokat, életmódot egyaránt. Ehhez időnként a természet is hozzájárul; legutóbb 2011-ben rongált meg számos épületet egy 7,2-es erősségű földrengés. Annál nagyobb azonban a tudatos pusztítás eredménye, és ma már a vár oldalában található, egykoron többnyire örmények lakta óváros helye üresen tátongó puszta rész. A figyelmesebb szem még észrevesz néhány bevésett keresztet a várfalon, esetleg megfelelő idegenvezetővel rátalál az egykori örmény templom romjaira. Vigyázni kell arra, hogy az önkéntesen ajánlkozó „guide” valamely sziklákkal határolt útszakaszon nehogy megfossza pénztárcájától a védtelen és kiszolgáltatott turistát.

Van napjainkban a térség jelentős oktatási központjává alakult. Egyeteme, a Yüzüncü Yıl Universitesi 1982-ben alakult, egy év késéssel Atatürk 1881-es születése századik évfordulójához képest. Mivel az országban már számos egyetem őrzi az országalapító atya nevét, Van városában nem egy újabb Atatürk egyetemet hoztak létre, hanem a Száz Év Egyetemet. Jelenleg mintegy harmincezren tanulnak a városközponttól mintegy 15 kilométerre a Van-tó partján fekvő, hatalmas kiterjedésű campus különböző fakultásainak épületeiben. A külföldi hallgatók a szomszédos Szíriából, Iránból, Azerbajdzsánból érkeznek, és egy előkészítő évet bezáró nyelvvizsgát követően kizárólag törökül végzik tanulmányaikat.

Ma a város a sárga-kék szemű macskáiról is nevezetes. A viszonylag nagy testű macskák szőre krétafehér, fejükön és hátsó felükön néha vöröses foltokkal. Legjellegzetesebb ismertetőjegyük mandulavágású szemük, amely különböző színű, többnyire kék, borostyánszínű vagy felemás.

„A víz szalad, a kő marad, a kő marad.” Ha meglátogatjuk Van múzeumát, jelentős része az urartu kor örökségével foglalkozik, bemutatja az akkori életmódot, mesterségeket, ékszereket, pénzérméket, temetkezési szokásokat. A további szobák többnyire a szeldzsuk-török örökséget ismertetik. Az egyik szoba pedig az úti leírás szerint „genocídiumrészleg”. A hosszú terem bal oldalán szépen megmunkált örmény khacskarok, a jobb oldalon pedig színes felvételek a Szent Kereszt-templomról és részleteiről. Kereszt a Van-tavon!