Kaáli Nagy Sámuel rendhagyó halála
Kaáli Nagy Sámuel az apai Nagyapám volt.
A történet, amit most elmesélek, 1982 januárjában esett meg a Marosvásárhelyi Tüdőklinikán, amelyet akkor éppen főorvos Apám vezetett, a fentnevezett édes fia.
Családkönyves (stagiar) orvosként rövid szabadságomat töltöttem frissen született nagyobbik fiam és feleségem társaságában apósoméknál, amikor telefonon hívott Apám egy délelőttön, hogy baj van, fiam, Aput behozattam hozzám a klinikára súlyos légzési nehézséggel – lehet, hogy nem éri meg a másnap reggelt!
Bevágtam magam egy taxiba, és rohantam fel a klinkára.
Nagyapám nagy cigarettás volt, tízéves korában kezdte, s most, a 82.-ben tenyérnyinél kisebb légzőfelülete maradt a két tüdőn együtt; no, meg tíz évvel élt túl egy valódi gégerákot – hiába írogatta Kolozsvárról Ghilezan doktor a sürgető leveleit, Nagyapám egyszerűen nem volt hajlandó elmenni felülvizsgálatra, inkább szívta tovább a napi 1 csomag szűrő nélküli Carpați cigarettát – teljes nyugalommal. – Oxigénsátor nélkül vége! – mondta Apám.
Rohantam át a sebészetre oxigénsátorért – oxigénespalack, ill. vezetékes oxigén a klinkán is volt. Pillanatok alatt állítottam fel az Öreg Úr feje fölé – aki már bóbiskolt a levegőhány miatt – a sátrat, barbotáltam az oxigént, és úgy engedtem be a sátor alá. Néhány perc után megéledt Nagyapám, szétnézett, mint béka a csihányban, de megismert!
Néhány perc múlva megszólalt: – Kérek egy feketekávét! Azt hittem, nem hallok jól, de olyan szigorúan, magától értetődően nézett rám, hogy Apám után rohantam az ügyeletes szobába és kértem, jöjjön s beszéljen az Öreggel.
Apám kikavarta a neszt, és felszolgálta Neki szépen, de az első korty után a következő hangzott el Nagyapám szájából: – Kérek egy cigarettát is!
– Apu, ez itt kórterem, itt tilos rágyújtani! – kérlelte Apám, de mindhiába!
– Hallgass! Kérek egy cigarettát! – hangzott el újra, ellentmondást nem tűrő hangon.
A többi beteg kissé megdöbbenve, de kíváncsian figyelte a jelenetet, csak a túlsó sarokban tüdőrákkal fekvő egyik idősebb rokonunk jegyezte meg félhangosan: –Kriminális az Öreg!
– Ilonka, hozzon egy cigarettát, mert ebből úgyis az lesz! – szólt oda Apám a főasszisztensnőnek, aki kipirulva és szinte pukkadozva hozta a Carpați cigarettát és a gyufát.
A cigarettát nekem kellett meggyújtanom. És amint a szájába tettem, Nagyapám valami földöntúli mosolyt küldött felém, jó mélyre szívta le a füstöt, majd lassan engedte ki azt, mint egy igazi profi.
Mondanom sem kell, hogy azzal a karjával emelte időnként szájához a cigarettát, amelybe éppen csepegett a perfúzió!
Boldog volt, sugárzott az arca!
Apámmal kimentünk a kórteremből – oxigénsátor alatt még nem láttunk cigarettázni senkit, no meg a helyzet is egyaránt volt komikus meg tragikus…
Apám szobájában egészen másról kezdtünk beszélgetni, amikor körülbelül negyedóra múlva Ilonka, a főasszisztensnő kopogott az ajtón, és könnyek közt mondta Apámnak: – Főorvos úr, Samu bácsi kávéját megitta, cigarettáját elszívta – és meghalt…
Nagy Attila
