Hétköznapi történet
Ha az elmúlt évek Krisztina-történeteit egymás mellé illesztenénk, egy meseszép szőttes varázsolódna hirtelen elénk. A kilencéves kislány legújabb sztorija – amit ezúttal is az édesanyja ajándékozott nekem – tökéletesen talál a korábbiakhoz, de nemcsak összhangban van velük, hanem előre is mutat. Ha egyszer ezek az életképek kötetbe kerülnek, a krisztinás fejezet a lepkeszárnyként bontakozó lélek csodálatos fejlődésrajza lesz.
– A múlt heti kalandok közül a legnagyobb, azt hiszem, a helyesírási vetélkedő volt, illetve az azt követő papírgalacsinos buli – kezdett bele a mesélésbe az édesanya. – A tanító néni még tavaly megsúgta nekem, hogy ha én is jó ötletnek tartom, két másik leánykával együtt az enyémet is felkészítené a versenyre. Persze, hogy rögtön igent mondtam, és máris izgatottan gondoltam az elkövetkezőkre. Tudtam, hogy a lányom családias hangulatú iskolájától távol áll a teljesítményközpontúság, ezt a lehetőséget sem úgy körvonalazták a másodikosoknak, hogy hangyányi vizsgadrukk is beárnyékolhassa a nagy napot. Krisztina és két barátnője alkotta a versenycsapatot, és mivel mi, szülők a vetélkedő alatt és utána is teljes gőzzel dolgoztunk, édesanyámék vállalták mindhárom gyerek felügyeletét és szórakoztatását. Előtte anyukám bekopogott a tőszomszédokhoz, és megkérte őket, hogy ne ijedjenek meg, de vendégségbe jön hozzájuk és az unokájukhoz két kislány. A szomszédok megnyugtatták, hogy tőlük 15 gyerek is érkezhet, őket aztán nem zavarja az efféle zsivaj. Így aztán a szüleim szorgalmasan nekiláttak a rendrakásnak, elpakolásnak, hogy minél tágasabb legyen a játszásra való tér. Apukám már jól elfáradt, és legszívesebben eltette volna magát másnapra, amikor a kezébe került a lányom egy kínai játékórája, az pedig vidáman csilingelni kezdte neki, hogy „jó szórakozást”. Nem biztos, hogy jó ötlet leírni, milyen cifrán köszönte meg édesapám a jókívánságot. A vetélkedő előtt egy nappal a lányom hóembert épített egy régi barátnőjével, akivel igazi „se veled, se nélküled” kapcsolatban volt. Sokszor összevesztek már az évek során, a mostani azonban durvább volt a korábbiaknál. A havas munka alatt akadt köztük egy nézeteltérés, és a lányom úgy döntött, hogy „kiszáll” a közös építkezésből, helyette külön készít nekem egy „hóanyát”. A barátnő türelmesen végigvárta Krisztina ügyködését, amivel nekem szeretett volna örömet szerezni a lányom, aztán az utolsó utáni pillanatban egy jól irányzott rúgással megsemmisítette az egész alkotást. Egy negyedóra alatt történt mindez, édesapámtól tudom, ugyanis ő volt akkor az ügyeletes gyerekfelvigyázó. Aznap, amikor az esti beszélgetésünkkor szóba került az incidens, Krisztina szigorúan nézett rám, és leszögezte: „anya, én úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek a barátságnak”. Azt tanácsoltam neki, hogy mielőtt egy ilyen komoly elhatározásra jutna, legjobban teszi, ha alszik egyet rá. Erre a lányom egy védőügyvéd szenvedélyével idézett fel számtalan, a hóemberépítéshez hasonló helyzetet. Nem lehetett belekötni az érvelésébe, ezért csak annyit kérdeztem tőle halkan: „vajon mit mondana erre a tanci?” Hatalmas csend volt a válasz, aztán néhány perc múlva a lányom megállapította: „valószínű azt, amit te”. Másnap titokban azon izgultam, hogy mi lesz, ha a helyesírási vetélkedőn a két leányzó összetalálkozik. Tudtam, hogy a volt barátnő is részt vesz a megmérettetésen, így minden esély megvolt erre. Végül mégis szerencsésen elkerülték egymást, és a verseny után Krisztina és az osztálytársai hatalmasat szórakoztak a szüleimnél, előtte persze édesanyám jól megebédeltette őket. Az évek során Krisztina jóvoltából rengeteg papírgalacsin gyűlt össze anyuéknál, azokkal indult óriási csata, amibe az idősebb generáció is beszállt. Amikor megérkeztem, engem is azonnal beszippantott a nem mindennapi hangulat. Miután a lányokért jött az édesapjuk, és mi is hazaindultunk, Krisztina elújságolta, hogy kicsit sem volt nehéz a vetélkedő, sikerült végig „fókuszálnia”, majd a volt barátnőjére terelte a szót: „Úgy döntöttem, hogy adok még neki egy esélyt. Tudod, kinek köszönhető ez? A tancinak. Ő mutatta be nekünk Csipikét, azt, hogy milyen jóságos és megbocsátó. Szeretnék én is olyan lenni.” Majdnem elsírtam magam, annyira meghatott ez az eszmefuttatás. Lepergett előttem, mekkora vívódással járhat meghozni egy ilyen döntést egy kilencévesnek. A lányom sokszor mondogatja, mennyire szereti a tanító nénijét, mennyi jót és szépet tanul tőle, mégis ez a „csipikés” volt számomra a legszebb, neki szóló vallomás. Két nap múlva aztán, amikor az osztályban közösen olvasott meseregényben a főhős bekeményít, és elhatározza, hogy „netovább”, Krisztina tudtomra adta, hogy visszavonja a második esélyt. Azt tanácsoltam neki, hogy bízzuk a dolgot Csipikére, hátha nem marad a végtelenségig gonosz. Úgyhogy most alig várom a mesebeli fejleményeket és velük együtt a pillanatot, amikor Krisztina lelkében újra a megbocsátásé lesz a győzelem.
