Hatodik túranap a Karakorum hegységben

A Baltoro-gleccseren nincs mit legelni
*Fotók: Veress Zsombor

Július 4-én meglehetősen korán, már 5-kor szedelőzködtünk, hiszen hosszú és fárasztó nap várt ránk. Az éjszaka ezért meglehetősen rövidre és vacogósra sikeredett a világ egyik legnagyobb gleccserének a hátán. 4000 m felett bizony az ember nem úgy működik, mint otthon. Még a legbanálisabb tevékenységek is, amelyeket a hazai, megszokott környezetünkben gondolkodás nélkül végzünk, ott fokozott összpontosítást és nagy figyelmet igényeltek. Gondolok itt olyan egyszerű dolgokra, mint például vetkőzés, átöltözés, cipőhúzás, fűző bekötése, nyughely megvetése, hálózsák becsomagolása, szóval ezek mind-mind rendkívül terhes, fárasztó és időigényes foglalatosságok odafönt. A  reggeli csomagolása is úgy megszuszogtatott, mintha otthon szökdécselve szaladtam volna fel az emeletre. 

Szürreális élmények

A vécézés sem számított az otthon megszokott nyugodt, kütyüs elfoglaltságnak, még akkor sem, ha a vécésátor nyitott ajtaján vagy a szikla mögül mindeközben a világ legszebb és leginspirálóbb panorámái tárultak elénk. Az éjszakai vécézések pedig különösen kalandosnak bizonyultak, kétszer is meggondoltuk, mielőtt nekivágtunk volna a kockázatos vállalkozásnak. A viszonylagos biztonságot jelentő sátor elhagyása komoly kihívást jelentett, de, mint tudjuk, van különbség a „kell” és a „muszáj” között. Elengedhetetlen szituációkban, megfelelő elhatározás, erőgyűjtés, összehangolt, ám rendkívül kimerítő procedúrák árán, ha sikerült úgy kifarolni a sátorból, hogy közben ne térdeljünk a szundizni próbáló társunkra, és ne engedjük be a Karakorum összes hidegét, nekivághattunk a sötét ismeretlennek. Még most is hahotáznom kell nyomorúságunkon, ha túratársaim vagy saját kalandjaim jutnak eszembe. Íme az egyik sztori: éjjel ki kellett tántorognom. Álmosan, vértelen aggyal igyekeztem egyensúlyozni a labilis, guruló köveken, s bár volt fejlámpám, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy ne bukjak orra, vagy ne zuhanjak bele a mindenütt tátongó méretes gödrökbe, jégszakadékokba, mert bizony egy szerencsétlen lépés, hasra vágódás csúnya sérüléseket okozhat a morénás terepen. Miután találtam egy távolról sem ideális rejtekhelyet, az összes inamat és a legeldugottabb izomcsoportjaimat is megfeszítve igyekeztem túlesni a különleges műveleten. Na, de vissza is kellett találnom a karakorumi éjszaka sötétjében. De hogyan? Úgy elgyengültem, hogy egyszerűen nem tudtam talpon maradni az összevissza emelkedő és lejtő talajon, imbolygó köveken. Térde rogytam, és négykézláb próbáltam visszamászni a sátorba. Közben pánikszerűen futott át oxigénhiányos elmémen, hogy mi lesz, ha nem találok vissza, vagy ha nem lesz erőm visszakúszni. Édes Istenem, mi lesz, ha elájulok? Ki fog megtalálni? Reggelig ott fogok feküdni kinyúlva a köveken, talán még meg is fagyok, mire rám találnak. Ekkor eszembe jutott, hogy a zsebemben van a telefonom, s megnyugtatott az a tudat, hogy vészhelyzetben felhívom sátortársamat vagy valamelyik sorstársamat, és segítséget kérek. De ez az ötlet csak egy buta és azonnal elpárolgó gondolatnak bizonyult, amit elfújt a Karakorum kijózanítóan jeges szele. Hideg zuhanykényt ért a felismerés, hogy dejszen már egy hete nincsen se térerő, se internet… Hiába a világ legokosabb telefonja, ezen a helyen csak az üvöltözés segítene, és a remény, hogy valaki meghallja… Már egy hete a világ végén bódorogtunk, és úgy beleástuk magunkat a gleccservölgyek távoli bugyraiba, hogy még a kereső csapatok is napokig kutatnának utánunk, ha eltűnnénk. Kivert a hideg verejték. Szürreális élmény volt, de összeszedtem minden lélekjelenlétemet, életösztönömet, és a sötét árnyak közt sápadt lidércként csúsztam-másztam vissza a sátorba. 

Hófehér jégfogak

Reggel korán folytattuk fárasztó gleccsertúránkat a világ legmagasabb hegyeinek árnyékában. Ezen a magasságon a gleccser kőtakarója alól már egyre inkább elővillantak a hófehér jégfogak. Betonkeménységű, hegyes jéggúlák közt kapaszkodtunk, emeletes ház nagyságuk mellett eltörpültünk.  Ám ez a nap leginkább a hegycsúcsszupersztárok miatt vált feledhetetlenné. Döbbenetes panorámák tárultak elénk. A közel 8000-es Masherbrum csak úgy sziporkázott a napsütésben, de hamarosan megpillanthattuk a 7273 m-es Muztagh Towert, amelyet sokáig a Karakorum utolsó, megmászhatatlannak hitt fellegvárának tartottak. Majd feltűnt a 7422 m-es Sia Kangri, amely azért is érdekes, mert bár a pakisztáni–kínai határon fekszik, mindössze egy kilométernyire található attól a hármas határtól, ahol a Pakisztán, Kína és India által ellenőrzött országrészek összefutnak. Ezek olyan területek, amelyek mindhárom oldalról vitatottak, mindenik szuperhatalom magáénak szeretné tudni. Ha a hegy tudná, hogy micsoda véres csatákat vívtak érte, és minden valószínűség szerint sok emberi életet fog még követelni, akkor talán inkább elsüllyedne szégyenében. 

A legmagasabb országhatár

A Karakorum gerince tehát egyúttal országhatár is, vagyis légvonalban már csak kilométerek választottak el bennünket a nagy Kínától, de ez a csekélynek vélt távolság, amely otthon néhány óra alatt legyalogolható, azon a terepen gyakorlatilag áthághatatlan, leküzdhetetlen. Ember vagy inkább hegymászó legyen a talpán, aki fel tud jutni erre a „zöldhatárra”. Ide felesleges minden sziklához őrt állítani, a világ legmagasabban fekvő határvonalán a hegyek életellenes körülményei szabják a korlátokat. A határnak számító hegygerinc egyik legmarkánsabb tömbje az irdatlan Gasherbrum-csoport volt, s csúcsai közt legszembetűnőbb a vulkánra emlékeztető, 7932 m-es Gasherbrum IV. Ettől balra (északra) terpeszkedett az általunk megpillantott első 8000-es is, a Föld 12. legmagasabb csúcsa, a 8051 m-es, széles hátú Broad Peak.

K2 – a hegyek hegye

Ám eldugottsága miatt még mindig nem mutatkozott a legnagyobbik, a leghíresebbik. Már hét napja a Karakorumban jártunk, és már tíz napja úton voltunk, és még mindig nem pillanthattuk meg azt, ami leginkább idevonzott bennünket. Ám a hegyek türelemre, kitartásra, állhatatosságra tanítanak. Arra, hogy a legcsodálatosabb élményeket, a legkiválóbb kincseket, a valóban nagy értékeket csak kemény munkával lehet elérni. De kitartásunknak végül meglett az eredménye. Már a Concordia táborhoz közeledtünk, aznapi szálláshelyünkhöz, amikor Ali lelkesedve mutatott az előtérben feketéllő hegyek közül előbukkanó, jég borította hegyrészletre. Megálltunk, hogy egy picit ízlelgessük, de az a látvány még nem elégített ki. Megszaporáztuk lépteinket amennyire csak tudtuk, le sem vettük szemünket róla, s mindeközben fokozatosan bontakozott ki, egyre többet mutatva meg magából. Majd a táborba jutva, már teljes szépségében, nagyságában és fenségességében ragyogott utazásunk egyik fő célpontja, a hegyek hegye, a világ második legmagasabb hegye, a K2. Abból a pontból felbecsülhetetlenül nagynak és bevehetetlennek tűnt, szédítő volt. Még jó, hogy sok fényképet készítettem, így itthon ezen gondolatok írásakor is emészthettem az átélteket. 

A világ egyik leghihetetlenebb látványa

Hétórányi küzdelmes menetelést követően, éjszakánkat az ösvény legfontosabb táborában, a Concordiában töltöttük, 4512 m-es magasságban. Sátrainkat úgy tájolták, hogy bejáratuk a K2-re nézzen, ezért feltekertem a bejárati ponyvát, befeküdtem a sátorba, hogy fáradt csontjaimat, törődött testemet vízszintesbe helyezve pihentessem, s közben a világ egyik leghihetetlenebb, leglelkesítőbb, csak keveseknek megadatott látványát bámulhassam. Érintésnyire voltam a világ második legmagasabb hegycsúcsától, szemeimet újra és újra a hegyekre emelhettem. Felfoghatatlan volt. Bárcsak meg lehetne hosszabbítani az ilyen pillanatokat! De mit beszélek, hiszen most, e sorok írásával is éppen ezt teszem. Még órákig bámultam volna, ha a hideg nem lopózik be észrevétlenül dermesztő szárnyain a sátor zugain keresztül a csontjaimba. Még volt annyi erőm, hogy minden ruhámat magamra vegyem, és elvesszek a puha, meleg hálózsákomban. Ez az éjszaka is csípősnek ígérkezett.