Harmincöt évvel ezelőtt új történelmi korszakba léptünk. A meghurcolt papjával merész szolidaritást vállaló temesvári református gyülekezetben kipattanó szikra lángra lobbanásához nyilván más tényezők is szükségeltettek. A sötét diktatúra áramkiesései miatt megcsömörlött polgárok elszántságától az államcsíny kigondolásáig, a nyugati szabadságkinyilatkoztatásoktól Gorbacsov önmagát is meghaladó nyitásáig, peresztrojkájáig. Meg a Fennvaló ajándékaként érkező, kellemesnek mondható karácsonyváró adventi időjárásig.
Harmincöt év hozzávetőlegesen az emberi élet fele, a felnőttkorra jellemző önálló lét nagyobbik szelete. A mai lakosság többsége vagy nem élte meg a hivatalosságok által „aranykorként” emlegetett időszakot, vagy semmilyen emléke sincs a sorbanállásokról, nélkülözésekről, lehallgatási pszichózisról és a kommunizmus egyéb vívmányairól. Harmincöt év alatt rengeteget változott a világ, jó és rossz irányban egyaránt. Hiszen ilyen jólétnek, szabad mozgásnak, lehetőségek sokaságának, technikai fejlődésnek sohasem örvendhettek őseink, és mi sem, akik a kommunista diktatúrában nevelkedtünk és neveltettünk. Milyen jó, hogy idejében bekövetkezett, és szárnyakat kapott a rendszerváltás!
Harmincöt éve ezrével, tízezrével lepték el a pártszékházak előtti teret az elégedetlenkedők. A rendszer leváltásáért tüntetők oldaláról nézve forradalom zajlott: halottakkal, sebesültekkel, meghurcoltakkal. Ők, a később hősként emlegetett áldozatok nem azért mentek ki az utcára sokezeredmagukkal, hogy hősökké váljanak, és majdan kőbe, fémbe, fába véssék a nevüket a túlélők. Az utcai tömeget alkotók nem meghalni és halhatatlan hőssé válni akartak, hanem zsigerből érezték, hogy ott kell lenniük a későbbi sortüzek előtt, hogy nem ülhetnek otthon ölbe tett kézzel, hogy egy forradalomban természetes szembenézni a halállal is. Megszületett vagy meg nem született gyermekeik, unokáik iránti felelősségérzetből. A babérokra, későbbi kitüntetésekre, funkciókra és hatalomra, meggazdagodásra áhítozók ritkán vegyültek el a tömegben. Vagy ha mégis, akkor küldetést teljesítve, és nem forradalmi hevületben.
Marosvásárhelyen, az egykori Székelyvásárhelyen 1989. december 21-én hat személy, négy magyar és két román fiatal életét oltotta ki a gyilkos golyó. Ma sem tudni, honnan indult a röpte, ki adta ki a parancsot. Hat hőssé vált áldozat. Annál több haszonélvező, rengeteg csalódott. Mert nyilvánvaló, hogy a hatalmi erők és az emberi gyarlóságok, az istentelen és képmutató világ eltérítette a forradalmat. Hogy a jólét exponenciális fejlődésével arányosan fogyott az erkölcs, és harmincöt év alatt több mint harmincötezer magyarral csökkent a város lakossága.
Elérkezett valamiféle csendes rendszerváltás ideje. Quo vadis, Domine?
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
