Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-02-06 17:00:00
Hogyan lehet úgy élni, hogy az hiányzik, ami önazonossá tesz egy embert: jelen esetben a hangja? Hogy mit lehet hallani és látni a Maria filmben, az áriákban: a végtelen és kimondhatatlan hiányt, a fájdalmat és a kérdést: mi marad annak, akinek mindene elveszett? A moziteremben síri csend volt: valaki belehal a fájdalomba, annak hiányába, amitől ő az volt, aki. Ez nem csak egy film, ez felér egy operával.
Ki ne hallott volna Callasról és a hangjáról?
Maria Callas pályafutásának hanyatlása összetett és sokrétű folyamat volt, ami több tényezőre vezethető vissza. Az egyik legfontosabb ok hangjának fokozatos romlása volt, amit szakértők és kortársai is megfigyeltek az 1950-es évek végétől. Ennek több oka is lehetett. Talán az egyik legfontosabb, hogy Callas az 1940-es évek végén jelentős súlyfelesleggel küzdött, majd az 1950-es évek elején rövid idő alatt közel 40 kg-ot fogyott. Sokan úgy vélik, hogy ez hatással volt a hangszalagjaira és testének izomtónusára, ami befolyásolhatta az énektechnikáját. Nem mellékes az sem, hogy karrierje csúcsán rendkívül nehéz szerepeket énekelt (például Norma, Traviata, Tosca), amelyek a mai napig egyedi vokális képességeket feltételeznek. Ezek a szerepek egyesek szerint túlterhelhették Callas hangszalagjait. Egyes elemzők szerint az énekeső egyre inkább elveszítette az énektechnikája feletti uralmat. A magas hangok gyakran feszítettek lettek, a középső regisztere elvesztette korábbi gazdagságát, és egyre több intonációs bizonytalanság jelent meg az előadásában. Az ingatag hangtechnikát nem segítette a pajzsmirigyproblémája, és ott vannak az érzelmi tényezők is, hiszen az énekesnő élete tele volt érzelmi viharokkal. Az 1960-as évek végére már csak ritkán vállalt fellépést, az 1970-es évek elején egy rövid koncertturné után pedig végleg abbahagyta az éneklést. 1977-ben, alig 53 évesen hunyt el párizsi otthonában, magányosan.
Maria – 2024
A 2024-ben bemutatott Maria című filmben Angelina Jolie alakítja a legendás operaénekesnőt, Maria Callast. A Pablo Larraín által rendezett alkotás Callas életének utolsó néhány hónapjára fókuszál, bemutatva a művésznő visszavonultságát és belső küzdelmeit. Milyen lehet egy operaénekesnő élete, aki elveszítette hangját; egy olyan énekesnőé, akinek hangterjedelme több mint három oktáv volt (szerk. megj.: Fisz3-tól F6-ig, vagyis a nagy Fisz-től a háromvonalas F-ig terjedt), de egyes felvételeken még ennél is szélesebb skálán mozgott. Ez a képesség és adottság lehetővé tette számára, hogy mind szoprán, mind mezzoszoprán szerepeket vállaljon. Képes volt drámai szopránként Verdi és Puccini hősnőit megformálni, ugyanakkor koloratúr szopránokra jellemző technikai bravúrokat is magabiztosan teljesített. Ez a sokoldalúság tette őt egyedivé az opera történetében.
Angelina Jolie alakítása vegyes fogadtatásban részesült. Egyes kritikusok méltatták a szerep iránti odaadását, mások hiányolták a Callasra jellemző karizmát. A The New Yorker kritikusa szerint Jolie teljesítménye dicséretes, de a film nem mélyül el Callas művészi egyediségének bemutatásában. Stephanie Zacharek kritikájával magam is egyetértek, de azt hiszem, ez a film nem arra volt hivatott, hogy egy teljes életet megmutasson másfél órában. Úgy gondolom, ez az alkotás Callas életének legfájdalmasabb pontját és veszteségét ragadta meg: a hangtalanságot és a csendet. Az énekesnő élete utolsó időszakában teljes magányba burkolózik. Csak két biztos ember marad mellette, a két hűséges házvezetője, Ferruccio és Bruna (Pierfrancesco Favino, Alba Rohrwacher). Ahogy Maria is megjegyzi a filmben, ők egyszerre inasok, házvezetők, szülei, testvérei és barátai – már csak ők ketten maradtak meg neki.
A film vizuálisan lenyűgöző, Edward Lachman operatőr munkája révén az 1970-es évek Párizsának hangulatát idézi. A díszletek és jelmezek hűen tükrözik a korszak eleganciáját és Callas életstílusát. Ami a látványt illeti, főleg a mozivásznon, kifogástalan.
Amikor a név összefonódik az operával
Soha nem hallgattam önszántamból Callast, önéletrajzát olvastam, előképzettségem okán felvételeken láttam és hallottam – csak úgy informálisan és felszínesen. Ám soha nem gondoltam bele abba, hogyan lehet úgy élni, hogy az hiányzik, ami önazonossá tesz egy embert: jelen esetben a hangja. Beleástam magam azokba a felvételekbe, amelyeken énekel. Hogy mit hallottam? A hiányt, a fájdalmat; és a kérdést: mi marad annak, akinek mindene elveszett? Mi haszna az életének hang nélkül? A moziteremben síri csend volt, néhány zsebkendőt kereső embert véltem felfedezni – mi tagadás, magam is elérzékenyültem. Valaki belehal a fájdalomba, annak hiányába, amitől ő az volt, aki. Ez nem csak egy film, ez felér egy operával.
Ebben az alkotásban Angelina Jolie tökéletes volt. Szépsége, eleganciája, adottságai, magassága és vékony testalkata keveredett jól megszokott kimértségével és szikárságával. Ezúttal ez a keveredés elegánssá tette a színésznőt, tekintélyt adott neki – és a kamera előtt ez rendkívülien hatott. Olyan volt, mint egy opera – minden a helyén volt, minden hibátlanul összhangban volt a mozivásznon.
Miért nézzék meg? Mert ez a film rendkívül élethű. Ha nem szerették az operát, ezentúl szeretni fogják. A történet, maga a film a műfaj 2024-es megmentője, értéket ad a ma nem túl nagy népszerűségnek örvendő, minőségi, valós hangi adottságokat megkövetelő zenének. És, ismétlem, ez nem csak film, annál jóval több: opera.