Gyarmathy János 70

A Kisbástyában örökös a zsongás, mondja, mormolja, suttogja, üvölti a magáét több száz különös szoborlény. Olyankor is, ha alkotójuk nincs az alagsori műteremben, és akkor is, ha a várban tökéletes a csend. Kinek füle van, hallja, aki képes ráhangolódni a mester képzeletére, érti, miről beszélnek. Falhoz szorult szerzetesi cellájában nem győzi jegyezni a krónikás, miről álmodik a megfáradt zarándok, kire acsarkodnak a gyilkolni kész gyűlölködők, min mereng a tudós gondolkodó, miket vár az égtől a fohászkodó. Aszkétaként gürcöl a barát, hosszú ideje kinti fényre, a felszínre vágyik, hiszen oda szánták, de sok víz lefolyt a Maroson, mióta alakot öltött, lúdtolla hegye is elkopott a szakadatlan írástól. Mert még le sem jegyezte, mit mesélnek, miről vallanak e különös bronz-, terrakotta-, alumíniumalkatok, máris újabbak kelnek életre. Szépek és mívesek, titokzatosak és groteszken sejtelmesek, beszédesek és befelé fordulók. Mindenfélék, gyarlóságaikban is humánusak. Ha neki az a penitenciája, hogy végtelen krónikát, emberi színjátékot kell rögzítenie a jövendő számára, ezt teszi, ekképpen szolgál. „Teremtője” önkéntesen, belső sugallatra választotta szolgálatként ugyanezt. Nem az írást, hanem ami számára a legkézenfekvőbb, a kivételes tehetségéből táplálkozó szobrászkodást, ezért zsúfolódik itt egymásra számos új s még újabb jelképes teremtmény! 

De vessünk itt véget a képzelgésnek, ami mindig elfog, valahányszor belépek Gyarmathy János műtermébe, és hirtelen azt sem tudom, merre forduljak, annyi a friss mű, a munkaasztalon s a szerszámok tömkelegében meghúzódó majdnem vagy félig kész plasztika. A szobrász, mióta 1980-ban elvégezte a kolozsvári egyetem szobrász szakát, folyamatosan dolgozik, mióta tanárként nyugdíjba vonult, teljesen erre koncentrál, mintáz, ötletel, keze meg nem áll, figyeli a világot, a művészetek alakulását, mindent, ami művészi átlényegítésre alkalmas. Nem zárja be műhelye ajtaját, ha jönnek, és éppen munka közben zavarják, akkor is kedvesen, szívélyesen fogadja a látogatót. A barátnak meg kimondottan örül. Ezt aránylag gyakran megtapasztalhattam. Sokszor írtam is e találkozásokról, hiszen ha az ember valami szépet, lélekhez szólót, alkotói telitalálatot lát, annak örömét másokkal is mihamarabb szeretné megosztani. Ha művészeti író, akkor pláne. A szavak mellé nyilván látvány is kívánkozik, lelkesen igyekszem fotózni is a műteremben látottakat. Reménytelen próbálkozás. Annyi szobor, dombormű, kisebb-nagyobb műalkotás zsúfolódik itt össze, hogy hasztalan kísérlet egyetlen munkára fókuszálni. De talán úgy még érdekesebb és összetettebb az üzenet, ha a kiválasztott mellett, mögött, fölött más figurák, metaforikus lények, tárgyak és azok árnyékai is felkínálják, hozzáadják a maguk mondandóját. Fotótáramban számtalan ilyen felvételt őrzök, közöltem is nem egyet közülük. Mindig azzal kezdem a terepszemlét, hogy a szobrok tömegében a legújabb műveket próbálom felfedezni. Legutóbb, december végén azért volt könnyebb dolgom, mert friss ciklusai alumíniumból készültek, és színben, ragyogásban elütöttek a többiektől. Nyilván a bronz szebb, nemesebb, az alkotó szívének is kedvesebb, de már szinte megfizethetetlen, olyan drága. Akkor marad az, ami anyagilag még elérhető. Az igazi talentum, a tematika eszmei érvényessége, időszerűsége és az egyedi, sajátos kivitelezés, a plasztika rendhagyó megformálása pótolhatja a kényszerű anyagváltás okozta hátrányokat. Az elindított két új sorozat – a háború és béke, valamint a szerelem – témája bronz- és alumíniumváltozatban is igazolja aktualitását, és úgy érezhetjük, hasonló erővel tudnak hatni a nézőre. A béke asztala, A béke virága, A béke kapuja, illetve A szerelem fája, A szerelem virága, A szerelem hajója egyértelműen bizonyítja: Gyarmathy János szobrászművészetünk egyik legkiválóbb, legeredetibb, legmarkánsabb képviselőjeként érdemes figyelmünkre, elismerésünkre. 2025. január 11-én tölti 70. életévét. Isten éltesse sokáig, és kívánjuk, hogy még hosszú ideig őrizze meg alkotói fiatalságát!