A Futni mentem című magyar filmvígjáték nézőszáma hétfőn meghaladta a 663 ezret. Ezzel a számmal az 1989-es rendszerváltás utáni időszak legnézettebb magyar filmje lett Herendi Gábor alkotása, amely nem mellékesen állami támogatás nélkül született meg.
„Ha szabad nagy szavakat használnunk: az elmúlt bő két és fél hónapban történelmet írtunk veletek. Bár mindig is bíztunk a Futni mentem sikerében – különben nem is tettünk volna meg érte mindent az elmúlt négy évben –, még pár hete is álomnak tűnt, ami ma valósággá vált” – közölték az alkotók a Facebookon.
A rendszerváltás utáni magyar filmek nézettségi top hármas listája a február 2-i adatok szerint a következő: Herendi Gábor Futni mentem (2024): 663.442, Kern András, Koltai Róbert A miniszter félrelép (1997): 662.963 és a szintén töretlen sikernek örvendő – és általam már kivesézett – Orosz Dénes Hogyan tudnék élni nélküled? (2024): 585.116.
Kivesézés. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy a magyar ember, akiről a szociológusok és a nemzetkarakterológiával foglalkozó szakemberek azt írják, hogy a legkreatívabb, lassan ötletek nélkül marad. De előbb a rövid tartalom:
A történet alapját egy különleges végső kívánság teljesítése adja, pontosabban egy bakancslista. Vera (Udvaros Dorottya), aki nemrég veszítette el férjét (Csuja Imre), elhatározza, hogy megvalósítja az álmot, amit közösen már nem tudtak: lefutja a maratont. Hogy a 42 kilométeres táv ne legyen elérhetetlen, felnőtt lányait is bevonja a kihívásba, és ráveszi őket, apjuk emlékére váltsák valóra a tervet. Kezdetben ellenállnak anyjuk újabb „őrültségének”, ám Vera kitartása végül őket is magával ragadja: futócipőt húznak, hogy együtt álljanak rajthoz.
Ha nem lenne ismerős a történet, segítek: Nők, ha futnak – 2019, cseh vígjáték. Röviden: Věra boldog életet élt Jindřich mellett; férje emlékére elhatározza, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát: lefutja a maratont. Háromgyermekes anyaként nem lát ebben különösebb akadályt – elosztják a távot, és családi váltóban vesznek részt a versenyen. Egyikük sem futott korábban, de a fiatal edző, Vojta profi edzéstervet készít, és rengeteg idő áll rendelkezésükre a felkészülésre. Már csak neki kell vágni.
A lányok azonban nem osztoznak anyjuk lelkesedésében, hiszen mindhármuk életét más problémák foglalják le. A legidősebb, Marcela, három fiának állandó balhéit próbálja kezelni, miközben párja húsz év után sem hajlandó megkérni a kezét. Bára, a középső testvér, régóta vágyik egy gyermekre, de még nem találta meg a megfelelő társat. A legfiatalabb, Kateřina ugyan nincs hódolók hiányában, de a kiszemeltje már házas. Věrának tehát minden erejére szüksége van, hogy rávegye lányait a közös kihívásra, és végül együtt álljanak rajthoz.
Akárcsak a Hogyan tudnék élni nélküled? című film esetében, ahol a Mamma Mia! jutott eszembe, itt is találtam egy nem hasonló, hanem kifejezetten ugyanolyan filmet, más nevekkel, más helyszínnel. Ám ami szóra érdemes: Herendi ezt el is ismerte a HVG-nek adott interjújában: „Igen, ez egy cseh film remake-je. Felkértek rá, hogy rendezzem meg.”
Remake – megfogott ez a szó, ugyanis ez azt jelenti, hogy az új film nem csupán újrajátssza az eredeti történetet, hanem friss kontextusba helyezi azt. A friss kontextus jelen esetben Budapest volt, és a nevek megváltoztatása. De remake ide, remake oda, kontextus ide, kontextus oda: a film működik, mégpedig kiválóan. Herendi Gábor, akinek a nevéhez olyan több százezres nézettségű kasszasikerek fűződnek, mint a Valami Amerika, a Magyar vándor vagy a Kincsem, ezúttal is sikerrel járt.
Hogy mi a siker kulcsa ez esetben? A realitás és az emberközeliség. Ez a film attól működik, hogy hétköznapi, valóságos karaktereket hoz a vászonra, olyan embereket, akikkel mindannyian találkozhattunk a családban vagy a mindennapokban. Ott van a mindig másokat maga elé helyező édesanya, a munkamániás karrierista, az irányító főnök, a szexista megjegyzésekkel dobálózó kolléga, a családjáról végletekig gondoskodó háziasszony, a meccsnéző, sörözgető apafigura, a hűtlen férj vagy a folyton új kapcsolatokat kereső, saját identitását kutató fiatal nő.
Ami rendkívül tetszett: pszichológiai mélység van a karakterekben, annak ellenére, hogy könnyű vígjátéknak ígérkezett a film. Parentifikálódás a legidősebb lány esetében, aki önálló, független és erős jellem. A középső testvér mindent bedob a közösbe párjáért és családjáért, akik nélküle egy virslit sem tudnának megfőzni. A legkisebb lány a visszaigazolásokat vadássza, mert a szelf-averzió ágyat vetett lelkében és fejében. Bár Vera története az események katalizátora, a film fókuszában a három lány magánéleti útkeresése áll. Dorina (Tenki Réka), a legidősebb, tudatosan száműzte az életéből a szerelmet, hogy kizárólag a karrierjére koncentrálhasson. Kata (Lovas Rozi), a középső testvér, gyermekkönyveket ír, miközben minden energiáját felemészti a gyermeknevelés és a háztartás, és közben egyre bizonytalanabb a párkapcsolatában. A legfiatalabb, Emma (Trill Beatrix) épp csak megpróbál eligazodni a felnőttélet útvesztőjében, de úgy tűnik, sem a hivatását, sem emberi kapcsolatait nem sikerül egyértelműen meghatároznia.
Miért írtam azt, hogy ötlet nélkül maradunk? Mert nem inspirálódunk, hanem sikeres, jól bejáratott sémákat alkalmazunk; mert kénytelenek vagyunk – helyszíneket és neveket szerencsére változtatunk. Olyan alapokra építünk, amelyek már kasszasikert hoztak valamikor, valakinek. Hollywood is tele van újrázásokkal, remake-ekkel és folytatásokkal. Természetes, hogy a magyar filmipar sem tudja magát teljesen függetleníteni ettől a trendtől, és gyakran a külföldi sikerfilmek formuláihoz nyúl, hogy versenyképes maradjon. Hogy mi kellene ahhoz, hogy ebből kitörjön a filmipar? Nyitott közönség, amely be tudja fogadni az újat, a minőséget – mert valljuk be, egyre inkább kedveljük az ízléstelen szilveszteri, színháznak nevezett kabarékat, a telenovellisztikus, csepegős, tartalomtól mentes filmeket. A közönségigény a könnyen emészthető alkotásokat (?) kedveli – de mit jelent napjainkban az alkotás? Hiába rendeznek akár színpadra, akár vászonra bármilyen kreációt, aminek lélektani tartalma van – ne adj’ isten, lélektani realizmuson alapszik –, ha azt senki sem igényli, vagy nagyon keveseket érdekel, és az nem hoz kasszasikert.
Futni mentem – ebben volt lélektani realizmus, kasszasiker, remake-tendencia és új is. Megérdemli a figyelmet; de hátha egyszer, valamikor csak és kizárólag a miénk lesz valami.
