Ferenczes István 80

Igen, már ő is annyi. A Kossuth-díjas költő, író, újságíró, szerkesztő 1945. január elsején jött a világra Csíkpálfalván. Illetve kicsivel korábban született, de a hivatalban akkor írták be az anyakönyvbe, így hát az is elnézhető, hogy pár napos késéssel sikerült telefonon köszöntenem. A jókívánságaim a születésnaphoz kötődtek, de a nyolcadik „iksze” első hetében az is érdekelt, dolgozik-e új könyvön, várható-e újabb verse, prózája, publicisztikája 2025-ben. Nem volt biztató a válasz. Nyolcvanévesen mindegyre kerülgetik, kínozzák az embert a bajok, ne várjon tőle senki alkotást. Pedig adott lenne a nyugalom a csendes csíksomlyói otthonukban, de hát sokszor aludni sem tud éjszakákon át! A világ sem olyan, hogy ösztönözné az írásra. Elismerésben volt része elég, köszöntötték is mostanság eleget, ez jól is esett, nem tagadja. De hogy írni!… Akkor hát, hogy ne maradjon némi „irodalmibb” vallomása nélkül a Múzsa, átolvastam néhány vele készült átfogó interjút, 2022-ben készültek, akkor, amikor az általa alapított Székelyföld folyóirat a 25. évfordulóját ünnepelte. A lap októberi számában közölték azt a beszélgetést, amit Daczó Katalinnal folytattak az életútról, alkotásról, írásról, harcokról, kudarcokról, sikerekről, sok mindenről, kiemelten a Székelyföld negyedszázadáról és a 100 kötetes Székely Könyvtár sorozatról. Ebből a hosszú dialógusból ragadunk ki most egy rövid részletet. 

„A huszonöt év alkotás szempontjából is egy nagyon termékeny korszak volt. Súly alatt a pálma! Minél jobban meg van terhelve az ember, annál jobban tud alkotni. Végül is az éjszakák megmaradnak az alkotó embernek. Én már belenevelődtem abba, hogy éjszaka, alvás nélkül is tudok élni néhány napot, ha valamit meg kell írni. Tényleg egynéhány fontos könyvem megjelent 1990 után, és 2000 után is. Alapjában véve lusta ember vagyok, ez az alaptermészetem, de azért nem hagytam magam. Hiába próbáltam minél távolabbra kerülni az íróasztaltól, előbb-utóbb ott kötöttem ki. Nyaranta szeretek kertészkedni, a gazdálkodó génjeim nyárára mindig rám telepednek, de most már az is fárasztó, nem tudom már művelni. Nos, az ember mindenféle kifogást kitalál, hogy ne üljön le az íróasztalhoz, de előbb-utóbb csak le kell ülni. Voltak hosszú hallgatási periódusaim is, amikor nem alkottam, főleg az 1990 előtti időkben voltak hároméves szárazságok meg aszályok, amikor azt vallottam Székely Jánossal, hogy a vers halott. De aztán megint elkapott a hév, akkor megírtam esetleg egy hosszabb verset. Például a Rodostót, ami a második kötetemben jelent meg, s amire a megjelenésekor, az 1970-es években Lászlóffy Aladáron kívül senki nem figyelt fel, s a második dicséretet, visszajelzést Lövétei Lázár Lászlótól kaptam, amikor a Székely Könyvtár sorozatban megjelent kötetemhez válogatta a verseimet (…) Akár azt is mondhatnám, hogy a Rodostó az én nagy versem, de nem… Miután elmentem nyugdíjba, hogy ne pusztítsam hiábavalóan a kenyeret, úgy döntöttem, hogy megírom a családregényünket, a Veszedelmekről álmodomot. Lehet, hogy most másképpen írnám meg, de hát belekezdtem, és elment szinte tíz évem. Fontosnak tartottam, hogy hiteles is legyen, ezért számos dokumentumot felhasználtam, így dokumentum-családregénynek nevezem inkább. De ez a prózaírás teljesen kiölte belőlem a versírót. Nem tudok azóta verset írni. Nem is akarok. Ugyancsak prózán forgatom az agyamat. Nem tudom, hogy lesz-e erőm és energiám hozzá, de Zöld Péter életét kellene valahogy megírni. Szerintem Csíkszék történetének ő a legfontosabb és a legkarizmatikusabb figurája, egy hallatlanul izgalmas ember. Hányszor megszökött a fogságból, a börtönből! És bemenekült Moldvába – kész kalandregény. És amellett megírta a csángókról, a moldvai magyarokról az első újkori tudósítást… Szenzációs és zseniális ember volt. Csak nem tudom, lesz-e hozzá erőm.”

Reméljük, hogy lesz. Kértem, ajánljon egyet versei sokaságából mai mellékletünk számára. Nehéz volt dönteni. Végül, tekintettel enyediségemre és a szórványsorsot megtapasztaltakra, egyik legmegrázóbb költeménye mellett döntöttünk. Jékely Zoltán 1936-ban közölt A marosszentimrei templomban című drámai poémája s az abban égre kiáltott jelenség késztette Ferenczest arra, hogy közel hét évtized teltével megírja a maga lírai remekét.

Marosszentimrei templom 2002

A 75 éves Sütő Andrásnak

Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.

Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,

gyülekezet, szolga, pap – senki sincs.

Legnagyobb hiányzó maga az Úr.

Áll még egy sírkő, zuzmóval takart:

kézdiszentkereszti Lázár Vilmos

üzeni föld alól a tört magyart –

csak annyi, mit egy jégverés kimos.

A torony galambok nélkül inog,

varjú, csókaraj cibálja gazul,

nem a kő, nem a bezúzott ikon,

itt az idő az, ami meglazult…

Fejünkre pók hull, égi vakolat.

Az orgonában szúette futam.

Nem énekel az sem, mi megmaradt.

Hát kit szeretsz itt s kit büntetsz, Uram?

Csíkszereda, 2002. június

U. i: A sorok végére érve az olvasó egy sóhajnyi szünetre elhallgatna. De az igazsághoz tartozik, hogy az élet átigazít dolgokat. 2022 májusában, a református egység napján tíz dél-erdélyi református templom felújításáért mondtak imát. A magyar kormány támogatásával felújított műemlék hajlékok közül az egyik a marosszentimrei volt. Gyönyörűen és szakszerűen megfiatalítva magasodik most a dombon. Magyar hívő viszont már egy sincs a faluban. A vers üzenete ekképpen még döbbenetesebb. Ihlet-e a helyzet újabb költeményt valaha?