2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Évekkel ezelőtt a Bolyai-múzeumban voltam szolgálatos. Feladatom egyszerű volt, végig kellett kalauzolnom a látogatócsoportokat, olykor-többször az egyénieket is a szobányi matematikatörténeti tárgyakon és elméleteken keresztül-kasul. Én, aki rendszerint azt hangoztattam, hogy fel vagyok mentve matekből, ez ui. a legkényelmesebb álláspont, amivel el lehet hárítani magunktól a fejben számolás gyötrelmeit és a rutin hiányát leplezendő – írásbeli műveletekről akkor még szó sem esik –, be kellett mutatnom többek között a nemeuklidészi matametika/mértan lényegét, rá kellett mutatnom a terem közepén akkor még ott veszteglő ún. pszeudoszférára, melyről többek között Horváth Sanyi és Csegzi Sanyi jóvoltából köztéri szobor is lett nem messze a Tékától, és azt találtam mondani (így tanítottak be, az volt rögzítve a nyelvemre az évtizedes gyakorlat folytán), hogy ezen a furcsa alakzaton, mely hasonlít némiképpen a willendorfi Vénuszhoz – tudtak valamit az őskorban, midőn mindenki a legközelebb volt még az Anyatermészethez, hogy egyszer jőni fog, mert jőnie kell, egy-két hatalmas elmének, akik bizonyítani fogják téren és időn át, hogy… szóval, bizonyítani lehet térben és szemléletesen ezt az Eukleidész által felvázolt mértan meghaladását, továbbfejlesztését: hogy két pont között nem az egyenes a legrövidebb út, meg hogy a háromszög szögeinek összege nem mindig és mindenhol 180 fok a főtérben és a mellékűrben. 

Kedves olvasóm, ha ezen a hosszú körmondaton kifáradtál helyben és ma reggel, akkor gyorsan hozzáteszem, hogy az említett zsenik egyike Bolyai János, a másik pedig Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij orosz tudós volt. Sőt gyorsan ellenőriztem az utóbbi állítást a fenti időkoordináták között: Wiktor a Paedia is orosznak jelzi a Nyizsnij Novgorodban született és Kazanban elhunyt tudós férfiút, Bolyai vetély- és zsenialitásban társát. Ment is ez az idegenvezetés, múzeumi kalauzolás sokáig, miközben a magyarokban erős volt a meggyőződés, hogy a világelsőség Bolyai Jánosunkat illeti meg, sőt az is – miként a minap is egy derék barátom föltette a kérdést, mi igaz abból, hogy Einstein (egy másik zseni, akit a világ, Amerika, Németország és Izrael is a magáénak vall) a relativitás elméletét Bolyai Jánostól koppintotta le? –, addig a külföldi látogatók Lobacsevszkij vagy egy harmadik nagy elme, Friedrich Gauss nevét helyezték előbbre, ami az euklideszi mértan meglépését, túlszárnyalását illeti. 

Efféle elsőbbségi vita régóta ismeretes a tudomány történetében, és nem minden nemzeti önszerelemtől mentes. Hogy csak rövid életemből hozzak egy példát, nekünk annak idején azt tanították, hogy a rádiót (ezt az istencsapását, ahogy apám nevezte, mikor öcsémmel a másik szobában túl hangosan bömböltettük a Délutáni rendevút Cseke Lászlóval a Szabad Európa Rádióból – de ez egy másik történet, más korszak, miként azt Seherezádé mondaná minden este búcsúzóul Ajub Khannak vagy Ahmenizsád bátyónak) egy Popov nevű orosz tudós, mérnök és alkotó a dolgozó emberiség örömére találta fel. Ugyanakkor, dehogy ugyanakkor, évekkel később, kiábrándító keserűséggel kellett megtudnom, hogy a rádiókészülék és szerkezet mint távhanghordozó egy Marconi nevű olasz nevéhez fűződik a találmányi hivatal által kiadott okmánnyal igazoltan.

Szóval opportunistán megjegyeztem ilyenkor – hogy senki ne távozzon keserű szájízzel kis múzeumunkból – azt a bizonyos Eukleidésztől eltávolodó teóriát és utóbb bizonyítást nyert felfedezést, mely a maga korában nem kapta meg a kellő (semmilyen) elismerést, mi úgy emlegetjük, hogy Bolyai–Lobacsevszkij-elmélet, másutt meg úgy jelenik meg, főleg a nemzetközi irodalomban, hogy Lobacsevszkij–Bolyai elmélete. De legyünk tisztában, mindannyiunk közös egyetemét Bolyai Jánosról nevezték el, nem Lobacsevszkijről, és Babeşnek nincs köze a matematikához, de annál több a magyarokhoz, ui. előbb Budapesten volt orvos-tanár az Üllői úti egyetemen.

Nem is ide akartam kilukadni, feleim, csak elkapott a bizonyítás heve, hanem arra az esetre szerettem volna emlékezni a most a közelünkben folyó rettenetes háború kapcsán, amelyet egy elmeháborodott államférfi klikkjével együtt kezdeményezett, és mindenféle emberiségellenes fenyegetést is kilátásba helyezett (vagy helyezni fog az értő moszkvológusok szerint), hogy egy ízben, midőn Lobacsevszkij nácionáléját oroszként jelöltem meg, halkan, de határozottan megjegyezte egy látogató: ukrán volt. 

Megzavarodtam, elpirultam, mintha hazugságon kaptak volna rajta, és azt hebegtem: nekünk azt mondták, én így hallottam, hogy orosz. Vagyis, bár történészként is tudtam, hogy az orosz és az ukrán nem összemosható a szovjetség nagy olvasztótégelyében – stílszerűen mosótekenyőjében –, azért innen távolról (?!!) teljesen lényegtelen különbségtételnek tűnt.

Na jó, mondtam hangosan, ezt mi honnan tudhatnánk, ha nekünk (és utóbb a Wikipédiának is) orosznak mondták?

Ezt csak mi tudjuk pontosan, mi, ukránok.

Nem vitatkoztam – elfogadtam az ukrán nemzettudat kialakulásának jeleként. Történt mindez 1985–86-ban, azt hiszem, a glasznoszty előestéjén.