„Ügyesek ezek az enyediek! És bátrak is, pedig igazán kevesen vannak!” Buszról leszállóban jegyezte ezt meg nekem egyik ismerősöm pár héttel ezelőtt. A sok ember között addig észre sem vettem, de elég hangosan mondta, mit gondol, mindenki felfigyelhetett rá. „Tudom, bizony azok!” Kissé meglepődve, de leplezetlen büszkeséggel reagáltam váratlanul bensőséges szavaira, noha nem kétséges, az elismerést kiváltó tényben semmi érdemem nincs. Viszont én is Nagyenyeden születtem, az enyediségről tudok egyet s mást. Ami jó származik e sokat próbált és szenvedett városból, arra magam is büszke vagyok. Egyből értettem, mire céloz az ismerős, és a váratlanul odavetett méltatás s a múló pillanat dacára egyből egyfajta cinkosság teremtődött közöttünk. De hirtelen az is felvillant bennem, hogy vajon a buszon hányan tudják azonosítani magukban a kijelentés indítékát. Az eset pár nappal január 8. után történt, akkor már tudósított arról a média, hogy a nagyenyedi magyarság újra fáklyásmenettel, nyilvános koszorúzással, megható emlékbeszédekkel emlékezett meg a város 1849-es pusztulásáról, akkori lakói és az oda menekült környékbeli magyarok borzalmas kiirtásáról. Nem csak a kollégiumban zajlott az emlékidézés, Enyed más nyilvános emlékhelyein is, román hivatalosságok részvételével. Igen, az új polgármester is igazodott liberális elődje szokásrendjéhez. Ez persze az ottani fogyatkozó, de kitartó magyar közösség és elöljárói következetességének, lelkes és gerinces tevékenységének is köszönhető. Meg nyilván annak is, hogy a többségi köztudatban is történtek jótékony változások. Szobrok, emlékművek, intézménynevek őrzik ugyan az egykori népirtás és a település feldúlása móc vezéreinek emlékét, mégsem berzenkednek (legalábbis nyilvánosan nem), amikor a magyarság a saját múltbeli eseményeit, örömeit és tragédiáit idézi fel. Az ilyesmire Marosvásárhelyen is többen felfigyelhetnének. Erről egyébként már nemegyszer írtam, ahogy Nagyenyed és a Bethlen Kollégium akkori felégetéséről is. Hogy miért most jutott ismét eszembe? Azért, mert a kalendáriumot forgatva kiderült, ma van az érdemei szerint nem eléggé méltatott író és költőnő, az Enyedhez és főgimnáziumához ezer szállal kötődő Berde Mária születésnapja. Ő ezt a januári tragédiát, amelyet feledni nem szabad, A hajnal emberei című nagy történelmi regényében részletesen leírta. Nem csak ezt természetesen, a könyv ennél sokkal átfogóbb. Ahogy a tavaly nyáron elhunyt kollégiumi irodalomtanár fogalmazott: „A regény központi hőse idős Szász Károly, minden idők egyik legkiemelkedőbb enyedi, majd a marosvásárhelyi református kollégium professzora. Életútjának ábrázolásával a szerző bemutatja az erdélyi szellemi élet történetét és politikai csatározásait a XIX. század második és harmadik felében. A főhős kedvenc tanítványát, Diénes bárót Kemény Dénesről, az akkori Erdély egyik legképzettebb politikusáról mintázta. Szerepel a műben a Szász Károlyért rajongó Zsigó báró kisdiák, a későbbi nagy regényíró, Kemény Zsigmond is, aki a „burg”-ból jár be a kollégiumba és imádott tanára, Szász Károly lakására. A nagy formátumú, széles ívelésű regény rendkívüli drámai erővel örökíti meg Enyed (…) 1849. január 8-án kezdődő pusztulását és következményeit.” Érdekes, hogy miközben a város a letűnt századok során leginkább Kolozsvár vonzáskörébe tartozott, milyen sok közös pont, kötelék kapcsolja Marosvásárhelyhez is. Erről Berde Mária kapcsán is hosszasan elmélkedhetnénk. De ha már évfordulók kerültek szóba, Bolyai Farkast is említhetjük. Az ő 250. születésnapját idén február 9-én ünnepeljük. 1781-től a nagyenyedi kollégiumban tűnt ki különleges tehetségével, és vált számos nyelvet beszélő polihisztorrá, Marosvásárhely kimagasló személyiségévé. Ahogy a filozófus Köteles Sámuel is, aki nála öt évvel korábban született, 1770. január 30-án, két évtizeden át a marosvásárhelyi református kollégiumban is tanított, és enyedi rektorprofesszorként vált igazán elismertté. Más: az 1900-ban ugyancsak januárban világra jött Barcsay Jenő egykori enyedi diák festői talentumát a marosvásárhelyi Gulyás Károly fedezte fel. De hagyjuk az évfordulókat, messzire kalandoztam a buszos megjegyzéstől. Vagy mégsem? Mindegyre kiderül, egy kis leleménnyel a legkülönbözőbb dolgokat, személyeket is képesek vagyunk összekapcsolni egymással. Ahogy magamat ismerem, ilyesmivel ezután sem maradok adós, se ide, se oda.
