Életre kelt a Varázslat

Különleges kiállítás, tényleg varázslatos világot teremt a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában Szepessy László válogatott műgyűjteménye. Rendkívül tág merítésű, a kiállítótér kereteit talán túl is lépi a tárlat anyaga, de érthető, hogy a kiállítottnál jóval bővebb kollekciójából másfél száz képet és szobrot bemutató gyűjtő egyik betervezett alkotását sem akarta kihagyni, mindenik kedves és fontos számára. Rendezési koncepciója pedig, az, ahogy a műveket alkotó egyéniségekre, illetve kisebb nemzedéki, tematikai, stiláris és hangulati egységekre, csoportokra bontva elhelyezte, fel is erősít bizonyos hangsúlyokat, ötletesen ellensúlyozva azt, hogy bizonyos falfelületeken elkerülhetetlenül több képet kellett tömöríteni a szokásosnál. Erre a megnyitón aránylag kevesen figyelhettek fel, hiszen olyan hatalmas tömeg hullámzott, zsibongott le és fel, majd figyelte lélegzet-visszafojtva az elhangzottakat, mint csak igen ritkán, a legjobb időkben. Sokan határozhattak úgy, hogy rövidesen visszatérnek kiélvezni a kivételes látványt. A nézőt különben hamar beszippantja a galéria szuggesztív légköre, megérinti a mindenhonnan rátörő érzelmi, eszmei telítettség, lenyűgözi a látvány rendkívüli szín- és formakavalkádja, de mindenekelőtt nosztalgiákat kiváltva, feledésbe merülő korokat idézve, eluralkodik rajta egyfajta tagadhatatlan vásárhelyiség. Nem mindenkin persze, de én most szubjektíven magunkról, régebbi itteniekről beszélek. Voltunk, vagyunk ilyenek jó páran, olyanok is, akik már a február 4-i élménynyújtó hivatalos megnyitó előtt bejártuk a termeket, és hagytuk, hogy elárasszanak az emlékek. Mert mondanom sem kell, számos máshol élő művész munkájával is találkozhatunk a tárlaton, de Szepessy László elsősorban a marosvásárhelyi festők, szobrászok munkáit akarta megszerezni, olyanokét, akiket tisztelt, kedvelt, akikre barátaiként is tekinthetett, akiknek a művészetéért rajongani is tudott. Így aztán csillapíthatatlan műgyűjtő szenvedélye, amelynek materializálódását elsőként egy kisplasztika, majd egy Kusztos-grafika megszerzése jelezte még középiskolás korában, úgy 1975-76 táján, azóta is megkülönböztetett figyelemre készteti az itteni tehetségek, a számára sokat jelentő marosszéki alkotók iránt. 

Amint a most felvonultatott műegyüttes is meggyőzően tükrözi, Szepessynek az eltelt közel fél évszázadban igényesen és kitartóan, dicsérendő érzékkel és ízléssel muzeális értelmezésben is nagyszerű gyűjteményt sikerült összehoznia. Sok olyan festő és szobrász kiváló munkáit tudhatja magáénak, akiknek a korábbiakban megvásárolt reprezentatív alkotásait az Art Nouveau fölött a Kultúrpalota 3. emeletén a képtár őrzi. Pontosabban annak a raktára. Kiállítótér hiánya miatt a múzeum csak a modern magyar és román művészet állandó kiállításaival örvendeztetheti meg a közönséget, a kortársak évtizedek óta mostoha helyzetben vannak ilyen szempontból. Hagyatékuk többnyire eltűnik a szemünk elől. Egy kortárs művészeti galéria létesítése hosszú ideje dédelgetett vágya a művészetkedvelő marosvásárhelyieknek, alighanem a vágyakozásnál tovább még nagyon sokáig nem jutunk. Ezért is kiemelendő a műgyűjtők elhivatottsága. Az utóbbi években mind nyilvánvalóbb a törekvésük, hogy kiállításaik révén a szélesebb közönséggel is megismertessék műértékeiket. A Szepessy „magántárlata” által kínált Varázslatos világ 81 festő és szobrász mikrouniverzumából rajzolódik ki gazdagon, árnyaltan, megannyi személyes jegy, elképzelés, sajátosság mozaikszerű összetettségében. Kaleidoszkóp jelleg uralja ugyan a tárlat anyagát, de időrendileg, generációs felsorakozásban is kidomborítja mindazt, amit Marosvásárhely képzőművészeti életének kezdeti bizonytalanságairól, majd pompázatos felfutásáról, későbbi stagnálásairól tudhatunk. Alig vannak olyanok, akik számítottak, számítanak valamiképpen a hely vizuális művészeti mozgalmában, és ne lennének jelen a gyűjteményben. Amely, hangsúlyozom, mindig a műgyűjtő szubjektivitását is jelzi, és nem feltétlenül csak értékítélet eredménye. Szepessy László természetesen magyar festők, szobrászok munkáit igyekezett megszerezni, de néhány román, német és más nemzetiségű hazai és külföldi alkotótól is van „szerzeménye”. A kiállításon látottak szerint a kollekcióban szereplők közül legkorábban a vásárhelyiek rövid életű, nagy talentuma, Vida Árpád született, 1884-ben. A szintén innen indult Daday Gerő 

1890-ben, a nemzetközileg is legismertebb Bortnyik Sándor 1893-ban jött a világra. 

Legfiatalabb a szovátai Kuti Botond, aki 1984-ben született, illetve a Kanadában élő marosvásárhelyi keramikus, Moldován Mária és az országos viszonylatban is elismert csíkszeredai grafikus, Részegh Botond, mindketten 1977-es születésűek. A lokálpatrióta művészetkedvelők, főleg az idősebbek viszont valószínűleg azoknak a nemzedékeknek és műveiknek örülnek leginkább, amelyek több évtizeden keresztül karakteresen meghatározták Marosvásárhely művészeti felvirágzását. Itt legalább harminc nevet említhetnénk Bordi Andrástól, Barabás 

Istvántól, Izsák Mártontól, Piskolti Gábortól az őket követő kiválóságokig, a legendás generációkat megtestesítő Balázs Imrét, Nagy Pált, Szécsi Andrást, Török Pált, Albert Lászlót, Ambrus Imrét, Haller Józsefet, Simon Endrét, Tirnovan Ari-Videt és a még fiatalabbakat, akik szervesen csatlakoztak hozzájuk, Vass Tamást, Barabás Évát, Kiss Leventét, majd a maguk útját járó újítókat s a MAMŰ-söket, Borgó György Csabát, Krizbai Sándort, Kuti Dénest például és a még ifjabbakat. Ez az önkényesen kiragadott névsor is sejteti, irányultságában, stílusában, témájában, megoldásaiban, szemléletében mennyiféle alkotás van jelen a galéria földszinti és emeleti tereiben. A rendezés ezt a sokarcúságot úgy tudta tálalni, hogy nem szűkítette le a művek kisugárzását. Magától értetődő a klasszikus és kortárs művészet, naturalista és konceptuális megközelítés, hagyományőrző és kísérletező ábrázolásmód, drámai és lírai hangvétel, emberközpontú és tárgyiasított látványvilág, népi és urbánus, realista és groteszk látásmód egymásmellettisége.

Több portré és önarckép is megállásra készteti a nézőket, de van a kiállításnak egy olyan sajátossága is, ami két életművet emel ki portrészerűen a képek, szobrok sokaságából. A gyűjtő kedvence mindkettő, két kivételesen egységes, koherens és markáns alkotói univerzum: az Aknay Jánosé és a Gyarmathy Jánosé. Mindketten Szepessy régi barátai, évtizedeken át nyomon követte művészetük alakulását, időről időre újabb alkotásaikkal gyarapította kollekcióját, lehetőségeihez mérten ösztönözve is őket értékteremtő ténykedésükben. Igen, az igazán elkötelezett műgyűjtő ilyen feladatokra is késztetést érezhet. Abban sincs tehát semmi meglepő, ha úgy véljük, ez a népes részvételű csoportos kiállítás egyben a Kossuth-díjas szentendrei festőművész és a különösebb díjak nélkül is méltán nagyra tartott vásárhelyi szobrász újabb egyéni bemutatkozásának is tekinthető. Gratuláció mindnyájuknak!