Egy rejtett világ varázsa (1.)

Novemberben bepakoltam a hátizsákba, és barátommal nekivágtam egy hosszú útnak Indiába. A fél kontinens északkeleti államait akartam felfedezni, egy Bhután, Kína, Banglades és Burma közé szorított vidéket. 

Körülbelül 200 etnikai csoport él az itt alakult hét államban, az úgynevezett „Hét Testvér” államaiban. Az emberek külsőleg és kulturálisan különböznek az indiaiaktól. Arcvonásaik elárulják kelet-ázsiai származásukat, de szokásaik, vallásuk és nyelvük is más. India Nagy-Britanniától való függetlenedése után ez a soknemzetiségű régió instabil lett. Évtizedeken át különféle politikai zavargások destabilizálták az indiai kormányzat alá tartozó területet. 

 Az indiai kormány leverte a felkeléseket, és az állandó zavargások miatt hosszú ideg nem engedett be nyugati állampolgárokat erre a területre. Mivel az egyes politikai csoportok továbbra is eltérő érdekeket követnek, még mindig politikai forrongásokkal kell számolni. Mizoramban vagy Manipurban a különböző etnikai csoportok egyre-másra összecsaptak az elmúlt évben is. Ennek ellenére a terület  nagyrészt megnyugodott, érvényes indiai vízummal lehet beutazni és biztonságosan mozogni. Csupán néhány államban van szükség számunkra egy speciális „védett területi engedélyre” (Protected Area Permit).

 Az európai turisták még mostohán kezelik ezt a vidéket. Útleírást nem találtam semmilyen nyelven, csupán néhány oldalon említik meg az észak-indiai útikönyvek ezt a rejtett világot. Felfedezőösztönöm erősebb volt, mint aggályaim, s elindultam barátommal világot látni.

 A Hornbill fesztivál

 Kalkuttából egy kétnapos út után értük el Nagaland (Nágaföld) fővárosát, Kohimát. Hegyen-völgyön nyújtózkodik a település. Lépcsős utcákról nyílik lenyűgöző kilátás a Khasi-dombokra. Szívesen mászkáltam volna ott, de a hátizsák lefékezett, és a korai naplemente sürgetett, hogy a szállásunkat napvilágban elérjük. Taxit fogadtunk, de amikor a főútról letértünk, attól tartottam, hogy mielőtt célhoz érnénk, az autó szétesik a hepehupás ösvényen. Már a sofőr is dohogott, de szerencsére, amikor már vissza akart fordulni, feltűnt a panzió kapuja. 

 Kis ház előtt álltunk egy meredek, őserdővel belepett hegyoldal lábánál. A kertbe néhány sátrat húztak fel, mert a Hornbill fesztivál alatt alig lehet szállást kapni. A kedvező üzleti alkalmat kihasználta a tulajdonos, és borsos áron bérbe adta a sátrakat.

 Az egyhetes utazás után ott éreztem először, hogy megérkeztem oda, ahová mindenképpen el akartam jutni. 

 Azon a délutánon kezdődött a Hornbill fesztivál, amit mi feltétlenül meg akartunk nézni. Nagalandban sok népi ünnepély van, de ez az egyetlen, ahol mind a tizenhat jelentős törzs megjelenik. Huszonöt évvel ezelőtt Kisamában felépítettek egy hagyományos falut az egyes törzsek tipikus kunyhóival. Azóta minden december első hetén a törzsek képviselői népviseletben felvonulnak az utcákon, énekelnek, ősi zeneszerszámaikkal muzsikálnak, és hagyományos finomságokkal kényeztetik látogatóikat. 

 A különböző építkezési stílus bizonyítja, hogy ezek a törzsek elszigetelten éltek. Mindegyiknek megmaradt a jellegzetes kultúrája, amit a betolakodó civilizáció lassan kiszorít a hétköznapokból. A változás nem tetszik a turistáknak, de sok szempontból megkönnyíti az ottaniak életét. Ezen a délutánon viszont ízelítőt kaptunk egy feledésre utalt életformáról. 

 A benyomásaink betölthetnének egy egész könyvet. Fantasztikus koncertek, gyönyörű népviseletben bemutatott táncok uralták a hangulatot. Mi, két európai öreg ember, feltűntünk a tömegben is. Néhányan keresték a beszélgetést velünk, és nyíltan meséltek szokásaikról, életformájukról. Elmondták, hogy a nága törzs már a XII. században keletről erre a vidékre vándorolt. Az angol gyarmatosítás előtt az emberek, vadászó és gyűjtögető életmódot folytatva, a saját szokásaik, törvényeik, ősi vallásuk szerint, klánokba szerveződve éltek, ápolták a hagyományaikat. Az angolokkal jöttek a misszionáriusok, és terjeszteni kezdték a kereszténységet. Pillanatnyilag több mint 90 százaléka a lakosságnak áttért a keresztény hitre. Egy fiatal lány reám kacsintott, és hozzáfűzte, hogy azért a hagyományos ünnepeken még mindig áldoznak egy kecskét az isteneiknek, akik az erdőkben élnek, és gonosz démonokká válnak, ha nem tisztelik őket az emberek. 

 De hátborzongató élményeink is voltak. Láttunk egy legalább hat méter hosszú résdobot, amin tizenkét férfi vert egy indulót. Igazából ez nem induló volt, hanem ünnepi muzsika, de nekem harci indulóként hangzott. Meg kell vallanom, hogy a katonai jellegű hangokról eszembe jutott, hogy mi egy pillanatnyilag békés környezetben vagyunk, de a politikai stabilitástól még elég messze van ez az állam is. (Nem hiába regisztrálnak a hatóságok a repülőtéren minden látogatót.)

 Libabőrös lettem, amikor az (állítólag) utolsó fejvadász agyontetovált arcára pillantottam. A konyak törzs szokásaihoz tartozott, hogy emberei az ellenségeiket lefejezték, mert a vitéz sikerét rituális ünnepséggel celebrálták, és a fejvadász áldozatai koponyáival díszítette a kunyhóját. Minél több koponyát akasztott egy férfi a falra, annál nagyobb elismerésnek örvendett. Ennek a brutalitásnak a fő oka lelki hátterű. A törzsbéliek azt hitték, hogy így az ellenség ereje átszáll saját harcosaikra. Az indiai állam 1947-ben betiltotta a fejvadászatot. Ennek ellenére még ismertek egyedi esetek a 1970-es, sőt, mások szerint a ’90-es évekből. Néhány szokása az ősi ázsiai népeknek őrültnek tűnik számunkra, pedig az európai ember sem volt könyörületes a legyőzöttel szemben. Milyen hasznos a feledékenység!

 Fura, hogy ezek a szörnyű szokások tolakodnak az előtérbe, ha a fesztiválról beszélek.

 Számunkra a fesztivál tetőpontját egy kőtömb vontatása, a „Stone Pulling” jelentette. Egy soktonnás monolitot emeltek egy szánkaszerű alkotmányra, és több száz, népviseletbe öltözött férfi húzta a követ az egész falun keresztül. Ezeket a kisebb-nagyobb köveket mindenhol lehet látni. Azt mondták nekünk, hogy a szimbolikus jelentése ennek a hagyománynak nem egyértelmű, de az biztos, hogy a helyi kultúrában a kő a maradandóság jelképe. Ezért úgy gondolom, hogy a köveket, amiket mi az egyes házak kapuja előtt láttunk, a közösség különösen tisztelt embereknek ajándékozta. Így fejezték ki megbecsülésüket, és akarták az utókort is arra emlékeztetni, hogy a halandó életművét folytatniuk kell. 

 Azt hiszem, hogy a 25. fesztiválon egy túlméretezett jelképet állítottak fel, aminek üzenetét mi is megszívlelhetnénk. 

(Folytatjuk)