Egy elméleti fizikus háttérzenéje (2.)

Arnold Sommerfeld életében a következő nagy állomás Göttingen, az évszázados európai tudomány bástyája volt. Fiatal beosztott lévén, nem kezdhetett teljesen önálló életet, de amennyire lehetett, a bőséges munkát szórakozással fűszerezte. Nem tudjuk, kinek írta, hogy „épp most jöttem haza az edzőteremből, vagy pontosabban a sörözőből”. Ezenkívül „egyébként pedig alapvetően vidám életet élek”. A vidámság oka nem más, mint az egyik asztaltárs zongorája, amely mellett sok vidám órát töltött el a társaság, Sommerfeld játékát élvezve.

Édesanyja aggódva olvasta fia őszinte hangvételű leveleit, melyben azt is leírta, mennyire rajongnak érte a professzortársak feleségei. Az erkölcsös életre nevelt fiatalember pedig igyekezett megnyugtatni édesanyját, hogy mindez a rajongás csak annak köszönhető, hogy Göttingenben ő zongoravirtuóz hírnévre tett szert, és mint kiváló társasági zongoristának kijár, körülkedveskedik őt a finomabbnál finomabb hölgyek, akik a férjük mellett csak gyökök és integrálok ínyencségein szórakozhattak addig.

Tudomány ide-oda, a legmaradandóbb emlékeket mégis a zenei tudása hozta. Aki annyi „edzőtermi” megpróbáltatás után egy intellektuális társaságba került, ott is briliáns módon megállta a helyét. Az egyik nagy összejövetel alkalmával, melyet a tudóstársak rendeztek, szintén magával ragadó zenei produkcióval rukkolt elő: Chopin műveit adta elő olyan természetességgel és könnyedséggel egy hangversenyzongorán, hogy hallgatósága lélegzet-visszafojtva várta a következő művet. Hogy oldódjon a hangulat, ismert dalok következtek. Természetesen Chopin és minden más kotta nélkül ment nála – egy elméleti fizikusnál, akinek nem a mindennapi dolga volt, hogy kívülről memorizáljon hosszú zeneműveket. Zenészként tehát lehengerlő sikert aratott, de valamelyik hölgy megsúgta neki, hogy készüljön egy csinos kis pohárköszöntővel is, mert ezzel is meglephetik. Így tehát nem volt Sommerfeld számára meglepetés a felkérés, de annál inkább kapkodták a levegőt a tudóstársak, mert egy könnyed koccintás után gondolkodás nélkül olyan ünnepi köszöntőt rittyentett, hogy egyesek úgy vélekedtek róla, hogy egy bizonyos Klein mellett ő az egyetem legfényesebb csillaga, valamint „jól játszott, és a beszéde sem volt rossz; azt hiszem, megadhatjuk neki a kollokviumot.” Nem mindig elegendő egy szakma biztos tudása, kell valami plusz is, hogy az ember meggyőzze környezetét.

Tudomány és zenélés. Az egyiket feljegyezték a lexikonokban, a másikat az emberek lelkében. Göttingen számára a bőséges tudományos munka mellett a méltóságteljes emberi élet központja is volt. Egyetemi professzorként nem arról áradozott, hogy esténként ismerőseivel egy-egy matematikai tétel gyönyörűségén élvezkedtek volna, vagy egy fizikai kérdés talányát igyekeztek volna megfejteni – amúgy ugyanezt tették a nap tizenvalahány órájában –, hanem egy teljesen más dimenzióban lazítottak. „Játszottam egy Mozart-triót és egy Beethoven-tételt. Emellett hallgattam Webert, Schubertet, Mozartot, Brahmst – szóval csupa kiváló német társaságban voltam” – ezt szüleinek újságolta. E mondatából is kiderül, voltak még mellette más tudóstársak is, akik zenélni tudtak – nem csak ő volt csodabogár a sok tudós között.

Arnold Sommerfeld érezte, hogy tudásával meg kell hódítania Amerikát is, csakhogy nehézkesen haladt az angol nyelv elsajátításával. Kíváncsi szüleinek ezt is elújságolta. Amikor az idő engedte, a tudóstársaság a természetben is megtalálta helyét (valakinek volt kertes háza). A szabad ég alatt sem telt csillagbámuló álmélkodással az idő. Sommerfeld ekkor is remekel, miközben igyekezett angolul is tanulni. „Múlt héten majdnem minden este zenéltem, néha szólóban, néha hegedűvel.” Szóval nemcsak zongorázott, hanem a hegedű is partner volt a kezében. A jelenkor okosai biztos nagyot legyintenek, amikor olvassák e mondatokat, és hozzá is teszik: míg a muzsikát tanulta, egyebet is tehetett volna (micsoda igazság: néha az egyéb egyébre se jó…).

Angolnyelv-tudás birtokában Angliában is tartott tudományos előadásokat. És ami szintén kimaradt a lexikonokból, az is a zene révén maradt örökre emlékezetes. Egy tudományos konferencia után írta feleségének: „Még a golfot is kipróbáltam (Oxfordban), egyszer pedig az asztaliteniszt (Londonban, az indiai diákklubban, Dasanacharyával), és gyakran zongoráztam, például Edinburgh-ban dalokat és gordonkát kísértem (…) Teljesen beloptam magam a teltkarcsú Mrs. Richardson, Charles Galton Darwin szívébe.” No, gondolhatjuk, ez utolsó mondat tigrissé változtatta Sommerfeld feleségét, de jobb lehiggadnunk, mert a feleség ismerte férjét…

Pasadenai látogatásáról írta naplójában – szintén a zenéről: „Az itteni tartózkodásom alatt végigjátszottuk az összes Beethoven- és Schubert-hegedűszonátát. Gyakran zongoráztam azokon a társasági összejöveteleken is, amelyekre sűrűn kapok meghívást” – és ez így hangzik egy matematikus és fizikus tollából idézve. Ha zenéből ennyire felkészült volt, és az csak amolyan mellékes adalék volt az életében, sejthetjük, micsoda alapos tudós lehetett!

Arnold Sommerfeld tudományos publikációit nem ez az írás hivatott összefoglalni és népszerűsíteni. Tény, hogy korának haladó fizikusa volt, aki mindent matematikailag bizonyítható, levezethető folyamatokban igyekezett igazolni. Nem véletlen, hogy Einstein elismerően vélekedett róla.

Kiváló pedagógus volt. Ahelyett, hogy csak a száraz bizonyításoknak élt volna, diákjaival számtalanszor kirándult fizikailag megerőltető túrákon – nehogy azt higgyék az elkényelmesült ifjak, hogy az öreg nem bírja már szusszal, bizony előlépett a tudós mögül a rejtett huszárvirtus, és tüdő- meg szívpróbára tette az addig agypróbán nevelkedő fiatalokat. Persze, az ilyen séták sem maradhattak el némi többismeretlenes-integrálos és fene tudja, milyen hiányos problémák megoldásai nélkül – csakhogy mindent fejben és nem papíron.

Kevésbé ismeri őt a világ, de Arnold Sommerfeld túlszárnyalhatatlan világrekorder: 84-szer jelölték Nobel-díjra, de a díjat egyszer sem kapta meg. Valószínűleg ez a világcsúcs megdöntetlen marad egy ideig. A 84 jelölés azt jelenti, 84 témakörben érdemelte volna meg a legnevesebb tudományos elismerést. Valamilyen okból mindig elkaszálták előtte. Gyakran tanítványai kapták meg a díjat, néha ellenségei.

Mi maradt hát emlékül a 84 tudományos újításból? Azok a pillanatok, amikor a zongora előtt ülve olyan emberi elismerést kapott, amit a tudomány nem mindig enged meg az embernek.

Tudományos útjai szerteágazóak voltak. Az egyik este – valamelyik kollégiumban – felkérték, hogy Beethoven-szonátákat zongorázzon. Megtette, és mentette a menthetőt – utólag megírta valakinek, játszottunk egy „elég középszerű hegedűssel”.

Egyik tudományos előadásának a címe, mely 1919-ben jelent meg, Atombau und Spektrallinien (Atommodell és spektrumvonalak). Az előszóban megvillantja zenetörténeti tudását is, amikor a szférák zenéjéről (szférák, gömbök, égitestek) tesz említést. Ez az asztrofizikai gondolatmenet, kezdve Jób könyvétől, majd Püthagorásztól a barokk korig mélyen áthatja a filozófia és tudomány gondolatmenetét. A modern atomfizikában a gömbök vagy szférák vagy atomok is szintén megtalálják a maguk helyét. Egyértelmű, hogy Sommerfeld atomfizikai előadása nem a zenéből táplálkozott, nem az ókori elképzelésekre alapozott, hanem a stilisztika kedvéért összefüggést mutatott a legrégebbi elképzelésektől a zenén át az atomok világáig.

1950-ben még nyilvánosan megjelent Bad Nauheimban egy Max Planck-éremátadó ünnepségen. A következő évben banális tragédia érte. 1951. március végén unokáival sétálgatott, miközben elütötte egy autó. Töréseket és zúzódásokat szenvedett. Nem tűnt végzetesnek a sérülése, de tíz nap múlva hirtelen eszméletét veszítette, és április 26-án meghalt.