Cédulák az asztalon
2025-03-10 17:00:00
- Kuszálik Péter
Két örvendetes dolog: az életkoromhoz képest még fürgén mozgok, és kevés interjút adtam. Az utóbbi ténynek azért (is) örvendek, mert így kevesebb alkalom adódott az önfényezésre és a lódításra (vesd össze az évezredes mondással: „csak az hazudik, akitől kérdeznek”). Azt sem kérdezték még, hogy honnan és miként gyűjtöm az írásaim témáját. Egyszerű a válasz: 1. mindenért lehajolok, ami elém kerül, 2. cédulákra jegyzem föl az ötleteket. Mert ha nem, nyomtalanul elszáll az egész (az analóg memóriám már megkopott, a digitális memóriám beüzemelése viszont hosszadalmas). Ezért aztán cédulakötegek állnak az asztalomon. Időnként meg kell válnom egy-egy maroknyi ficujkától, mert nincs annyi hely az újságban (kösz, hogy ennyi is jutott), amennyibe bele tudnám szuszakolni a témácskáimat. Nos, mielőtt kidobnám, azelőtt átmásolom az alábbiakat. Hátha akad néhány olvasó, aki lehajol értük.
(A) „Az álmát mesélő ember ostoba fajankó. Aki hallgatja is.” Ilyen ledorongolás után 25 oldalnyit tettek közkinccsé Sütő András Álomnaplójából (Hitel, 2007. jún.). Fajankóknak ajánlom.
(B) Minekutána a Fehér Házban kismiskát csináltak az ukrán elnökből (febr. 28.), pár nappal később ezt olvashattuk Zelenszkij üzenetében: „A csapatommal együtt készen állunk arra, hogy Trump elnök erős vezetése alatt dolgozzunk egy tartós béke elérésére.” (444.hu, márc. 4.) Effélét már a nyolcvanas években is olvashattunk: „luptăm necontenit pentru pace… sub conducerea partidului”. Eddig a cédula, jöhet két – a helyzetre illő – közmondás: „nem eszik olyan forrón a kását” és „akinél a pénz van, az diktál”.
(C) Richard Gere mondotta a spanyolországi Goya-díj átadásán (nem szó szerinti idézet). Nagyon sötét időket élünk mindenütt a világon; a tekintélyuralmi rendszerek elragadnak bennünket. A hatalom és a pénz olyan házasságáról beszélt, amilyet korábban még soha nem tapasztaltunk. „A tény, hogy felelőtlen és veszélyesen káros milliárdosok irányítanak mindent Amerikában, veszélyt jelent mindenkire a Földön” – mondta. (444.hu, febr. 9.) Egy ókori följegyzés szerint a milliárdosokra is rájár majd a rúd: „a hatalmasok pedig kemény fenyítést fognak elszenvedni” (Bölcs 6, 8.). A remény kétezer éve lebeg a felhőkben, de közben kiderült: az igazságszolgáltatás fix tarifákkal dolgozik és lassan. Al Caponét is csak fortéllyal, hosszú idő után sikerült lakat alá tenni. Ezért azt mondom: aki arra jár, adja át Gere Ricsi bácsinak a kipcsak vigasztalást: nöm lösz vögösz (magyarul: nem lesz vigasz). Honnan tudom? A másik nagy pesszimistától. Íme.
(D) Tamás Gáspár Miklós (TGM) halála után egy évvel tették közzé azt a korábbi interjút, amelyben a reménytelenségről, a hanyatlásról, a gondolattalanságról beszél. Az azóta eltelt idő nem hozott változást. „Senki nem mondja azt, hogy: »Gyere velem, lesz itt még szebb világ!« Nem is hinnének neki, mert ez egy olyan világ, ahol az emberek effektíve mindenfajta reménytől idegesek lesznek, mert eleve hazugságnak tartják” – mondta TGM, aki el sem tudta képzelni, miként lehetne ebből kimászni. (444.hu, 2024. jan. 27.) Egy újabb esztendő is eltelt, de az csak szaporította a bajokat. Az interjút ismertető cikkben olvastam ezt is: „Egyiptom óta nem volt ilyen filozófiaellenes ország, mint ma Magyarország.” – Nem csodálom. Mörfi megjelenése óta én is csak a konyhafilozófusokat pártolom, mert az, hogy TGM (kinek több korszaka volt, mint Picassónak: kék, rózsaszín stb.) végigpróbálta az egész palettát, de egyik klasszikussal sem volt megelégedve, azt adja értésemre, hogy nem is érdemes őket olvasni. A filozófia „nagyjai” előbb-utóbb leszerepelnek, egyszerűbb és szórakoztatóbb, ha költőket olvas az ember. (Költőket mondtam, nem az új idők csonka-bonka amatőrjeit, akik nem értenek a lant pengetéséhez.)
(E) Tavaly ősszel két cikket is írtam a hatalmasokról (2024. szept. 10. és 17.), de kimaradt egy érdekesebb gondolatsor, amit most pótolok. Faludy György 1936-ban költötte át Heinrich Heine Németország című versciklusát, mely a 19. századi állapotokról festett komor árnyakkal tömött tablóképet. „Hogy törvényeink, melyeknek oly’ sok vér volt az ára, / mindenkinek egyformán megszabták a jogát: a dúsaknak, / hogy vagyont gyűjtsenek garmadára, / s a szegényeknek, hogy védjék a dúsak vagyonát.” Ez is igazolja: a „káros milliárdosok” ötlete nem 21. századi találmány (tudjuk jól, hisz’ a proletár szó is az ókori Rómában született). A költő Marxot emlegeti, tőle várja azt, hogy „Ő talán majd kisöpri a banktermek szemetjét, / s az emberek fejéből a kék tömjén-ködöt, / és megtöri a vasnak öldöklő harci kedvét… / Mondom neked, hogy új hit támadt a nép között. // Remélem, hogy soká lesz még teológia belőle”. – Aztán ő is kimegy a divatból: „Persze tudom, hogy földünk egyre málik és épül, / s az ő országuk sem lesz a végső stáció, / csupán híd a jövőbe; és egy napon megvénül / a Voltaire-i logika s a marxi ráció… // De ma kár volna még ily’ problémákkal gyötrődni. / Jobb, vagy bal, ez a kérdés. Az ember kérdez s választ. / S minden válasz az utolsóelőtti: / s az utolsó kérdésre sohasem kapsz végső választ.” Az egyik lehetséges búfelejtőről korábban így ír a költő: „Mert tudom már vagy harminc éve, / hogy, míg hátán kancsuka táncol, / s fejére Junker-csizma lép: / egy-két nótát a szabadságról / szívesen hall a szolganép. // S a nóta közben elfelejti, / hogy a gyomra miért korog, / boldog mosollyal tér az ágyba, / és másnap reggel már nem fáj a / korbács, a rablánc s a robot.”
(F) Eddig a klasszikusokat idéztem, most egy kevéssé ismert
(búfelejtő) mondást idézek Józan Nagy Jánostól: „Gondolkozzék, akinek esze van, mi igyunk.” (Sokan elfogadják, de a bölcsebbek nem követik.)
