Bálint Károly – 90

Pár napja felzárkózott a kilencvenesekhez. Felhajtás nélkül, csendesen ünnepelte 90. születésnapját. Nem élt a Bernády Ház ajánlotta jubileumi kiállítás lehetőségével. Nincs egytárlatnyi új műve, mondotta, a szobrászat nem a percnyi, órányi ihletettség és alkotás műfaja, kemény és hosszas munka hozza meg az eredményt. Idősebb korban mind nehezebb ennek megfelelni. Régebbi szobraival már sokszor bemutatkozott, ráadásul minden egyéni jelentkezés megannyi bajjal, gonddal jár. Ilyen feladatra már nem vállalkozik. Igazat adhatunk neki, bár biztosak lehetünk, annyi igényes kisplasztika van ma is a birtokában, amennyi elég lenne egy kamara jellegű kiállításra. Sokat közülük a tárlatlátogatók is fel tudnának idézni magukban. A művész mindenik alkotás születéséről hosszasan tud mesélni. És akkor már feledni képes az idő múlását, az életkorral járó nehézségeket, észrevétlenül elönti a lelkesedés. Pedig egy ideje sajnos le kellett mondania szeretett lőrincfalvi műterméről, amihez annyi jelentős szobor születése kapcsolódott. Az alkotótáborokban sem számíthatnak rá, oda is bajos eljutni, pedig azokon a helyeken volt igazán elemében, ott aztán dolgozhatott reggeltől estig, ha kedve úgy tartotta. Gyergyószárhegy, a bucsini Vadárvácska ihletet adó helyszínek, ahova rendszeresen visszajárt. Ahol fontos köztéri szobrok tervei is megfogantak. Hosszú a nagyigényű alkotások sora Erdélyben és az anyaországban, amelyek Bálint Károly eszmei, érzelmi világát kirajzolják, klasszikus szépségbe ágyazott művészetének egyetemes humanizmusát, nemzeti szellemét felmutatják. Mintegy hét évtizedet ölel fel az életmű, sokan kellőképpen értékelik. Vannak, akik köztéri plasztikáit, emlékműveit becsülik a leginkább, mások portréi előtt emelnek kalapot, számos műpártoló a női bájjal és szépséggel telített aktjai mellett teszi le voksát. Egyik és másik félnek is igaza lehet. Vagy azok járnak a legjobban, akik úgy érzik, egyforma intenzitással szólítják meg őket a Bálint-szobrok. Magam évente legalább egyszer a szobrász sosem öregedő, szépséges márvány Vénuszával kezdek párbeszédbe a Szárhegyi Művésztelep domboldali szoborparkjában, és mindig beszámolok az alkotónak, miről tárgyaltunk. Tavaly nyáron, a telep alapításának 50. évfordulóján ő is ott volt a helyszínen. Jó lenne tudni, hogyan zajlott a találkozásuk, miről társalogtak. Remélhetőleg ezt is megtudhatom valamikor a közeljövőben, hiszen Bálint Károly napjainkban is ott van minden fontosabb marosvásárhelyi eseményen. Ha a véső és kalapács s a szobrok emelgetése mindinkább nehezére is esik, városunk művészetének ügyét továbbra is szívén viseli. Legyen ez így még nagyon sokáig!