Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A „mi” ebben az esetben a lakosságot jelenti. Ugyebár, ha kevesebbet szemetelnénk (vagy rongálnánk a közvagyont), akkor kevesebb lenne a köztereken felgyűlt hulladék, és nem telnének meg olyan gyorsan a mezőgazdasági területből kihasított szeméttárolók sem.
Régebben másképp mentek a dolgok… A saját gyermekkoromra gondolok, amikor sokkal kevesebb volt a hulladék. A nyarakat általában falun töltöttük, és ott azt tapasztaltuk, hogy nem jár a szemetesautó, mert nincs úgynevezett szemét. Amit nem ettek meg a háztájiban növekedő állatok, és nem égett el a tűzön, vagy nem váltották vissza az üzletben, csak az számított szemétnek; az pedig olyan kevés volt, hogy nem okozott különösebb gondot.
1990 után nálunk is sok minden megváltozott, azon egyszerű oknál fogva, hogy szép hazánk is belépett a fogyasztói társadalmi láncba. Az utóbbi harminc évben nem a kormányok korrupciós botrányai jelentették az érdekességet – á, nem, azt megszoktuk –, a szeméttörténet fogja szolgáltatni a jövő historikusainak a csemegét. A modern csomagolóanyagok egy része (pl. polisztirol hab, PET-palack) alattomos méreg, amelyet roppant nehéz újrahasznosítani, a kartondobozok szelektív begyűjtése még várat magára. Komoly gondot jelent a rengeteg reklámfüzet is, becslésem szerint elég lenne a fele is. Mi történne, ha a város vezetői megbeszélésre hívnák a településünket reklámfüzetekkel teleszóró nagykereskedők képviselőit, és jól dokumentáltan bemutatnák: a blokkok környékén csomókban – azaz olvasatlanul – dobják el a füzeteket. Érdemes lenne megvizsgálni: milyen hatása lenne az üzletek forgalmára az, ha feleannyi füzetet nyomtatnának. S talán a kisebb szemétmennyiség is ’nyomna valamit a latban’…
Ahol már komoly hagyományai vannak a fogyasztói társadalom praktikáinak, ott a hulladékkezelés is jobban működik (kivételek is vannak, ezért nem Nápolytól, hanem Barcelonától kell tanulni). Hosszú évtizedek tapasztalata alapján kiderült, hogy a dolgozókat nem lehet megnevelni, ezért kialakult a „szemeteljetek csak nyugodtan, mi majd összeszedjük, de be is hajtjuk az árát” módszer. Nálunk egyelőre még zúgolódnak az emberek, ha növekednek a szemétdíjak, pedig nincs más megoldás. Példát mondok: üdülőhelyeken volt és van „taxa de staţiune”, ezt be lehetne vezetni városunk szálláshelyein is, a szállodai számlához csapjanak hozzá 5%-nyi összeget, amit a város kapna meg az „extra takarítás” fejében.
A minap jelent meg egy interjú az érszalacsi polgármesterrel (maszol.ro), aki elmondta: ők megoldották a szelektív szemétgyűjtést; aki nem értett a szép szóból, azt megbüntették. Kis településeken ez könnyebben megy, lusta az a városgazda, aki csak most „találja föl” ezt a módszert. 1994-ben egy német kisvárosban vendégeskedtem, s ott a szombati nap egyik órája azzal telt el, hogy a házban felgyűlt hulladékot elvittük a „falu” focipályája melletti parkolóba. Mindent a saját konténerébe dobtunk: barna-zöld-fehér üvegpalackok, műanyagok, papír, karton (a dobozok az éleknél szétvágva, laposra hajtogatva) stb. (A komposztálható szerves anyagok a kert végében gyűltek.) Amíg haladtunk, mellettünk állt egy felügyelő, és ellenőrizte a munkánkat, a végén pedig beírta a család nevét a nyilvántartásba. Ezt így kell! Fegyelem nélkül sose lesz rend.
A mi angyalságunkról is valamit, ha már szóba hoztam…
Évekkel ezelőtt megcsinosították a Maros partját, sétányt építettek a töltés koronájára, padokat állítottak, a padok közé pedig egy-egy három méter magas lámpaoszlopot „ültettek”. A minap megszámoltam: a húsz lámpaoszlopból mindössze hét őrizte meg az eredeti magasságát, a többi rendre megcsökött: a java térd- vagy derékmagasságban ér véget, de olyan is van, amelyet a föld színéig visszavágtak. Az illetékes karbantartók is tudnak a dologról, mert a világítás kábelei le vannak szigetelve, s azt nem a rongálók, hanem a szakik csinálták meg.
Én 17 évig dolgoztam a Metalotehnica karbantartási részlegén, és ott megtanultam: minden létező szerkezettel baj van, mert óvni kell az épségét, és meg kell javítani, ha elromlott. (Ha a városházi karbantartó ezt nem tudja, akkor szólni kell neki…)
Egy másik dolog: a városban lévő parkok és pihenőhelyek ülőalkalmatosságai. Általában kétféle padot láthatunk (plusz az Eminescu-szobor környéki borzalmas ’építményeket’). A fém zártszelvényből készült pad ülőrésze nem olyan sikerült, valamivel jobb a régi divatú: a könyöklő a lábakkal közös törzset alkot, vasból öntötték, erre fogják fel kapupánt csavarokkal a 4 x 9,5 centiméteres fenyőfa stafniból leszabott, különböző színűre festett keresztléceket.
A „közbeszerzés” – mai demokráciánk egyik átka! – azonban erre is rányomja a bélyegét. Szabály szerint a legolcsóbb árajánlatot kell elfogadni, emiatt a padok farésze harmadosztályú, göcsörtös fából készült, ami a legkíméletesebb használat mellett is eltörhet. Megjegyzem: kíméletes használatról szó sincs. A hintákon a 18 éves, 72 kilós apróságok gyakorlatoznak, emiatt azok két-három év alatt összetörnek. A padokat sem a rendeltetésük szerint használják, emiatt azok sem tartósak (lásd a fotókat). Tény, hogy a bogmentes keményfa tartósabb lenne, de ezt nem engedi meg a közbeszerzési törvény…
A kör bezárult, s a padok törnek.
Kuszálik Péter