Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2019-05-06 12:52:53
Öreg napjaimban reggelenként, amikor szép idő van, gyakran kikönyökölök az ablakba, hogy friss levegőt pumpáljak a tüdőmbe, és ezalatt figyelem az iskolába menő kedves gyermekeket, amint korán reggel, sietve egy-egy nehéz hátizsákot cipelnek, és okostelefonon társalognak.
Ilyenkor nosztalgiával gondolok arra, hogy amikor én is kisiskolás falusi gyermek voltam az 1930-as években, nekünk sokkal könnyebb volt a táskánk, jobban mondva a vászontarisznyánk, hiszen abban mindössze egy könnyű palatábla és egy vékony palavessző volt. Ennyiből állt összes tanfelszerelésünk az első osztályban, mobiltelefonok nélkül.
Aztán a fejlődés – igaz, hogy lassúbb ütemben – de csak bekopogott hozzánk is. Kaptunk ábécéskönyvet, megjelent akkori nevén a plajbác, az irka, a tenta, a penna, és a gumi. Így már könnyebben ment a diákélet. A négy év alatt megtanultunk írni, olvasni, sőt számtanból a négy alapműveletet is nagyvonalakban.
Ahogy teltek az évek, az írás, olvasás és a számtan mellett kezdtünk tanulgatni egyebeket is: történelmet, földrajzot, gazdasági ismereteket, sőt román nyelvet is. Megtanultuk a szőlőművelést, a gyümölcstermesztést és az állattenyésztést. Persze nem az iskolában, hanem a szüleinktől és nagyobb testvéreinktől. Egyszóval sok hasznos dolgot tanultunk, amire az életben szükség van, amennyire csak lehetett, de az elég volt, mert a felnőttek mindig azt mondogatták, hogy amit tud a gyermek, az elég, úgysem lesz pap belőle.
Hát bizony akkoriban még nem nagyon dicsekedhettünk a kultúrszínvonalunkkal. Akkor még – legalábbis a mi falunkban – nem volt rádió, telefon, újság, meséskönyv vagy regény, amit a gyermek kezébe adhattak volna. Akkori kultúrnívónkat mi sem bizonyítja jobban, mint a következő esetek. A 30-as évek közepe felé a tanító úr fia Kolozsváron tanult valami nagyon „magas” iskolában, és amikor hazajött karácsonyi vakációra, híre ment a faluban, hogy az úrfinak olyan pennája van, hogy nem kell tintába mártani, mégis ír! Senki nem hitte el, az lehetetlen – mondogatták legyintve. Az is megtörtént, hogy Balog Zsiga bá (mindenki így hívta), a falu örökös harangozója, közel a nyolcvanhoz – ami akkor még ritkaságszámba ment –, egy szép napon hirtelen megbetegedett. Valaki, egy „okos” azt javasolta, hogy gyorsan menjenek Szeredába – lehetőleg lóháton, lévén a dolog nagyon sürgős –, és vegyenek egy narancsot, mert az olyan gyógyszer, hogy attól biztosan meggyógyul Zsiga bá. Szegény Lina néni nagyon megörvendett, amikor megérkezett a gyógyszer, azonnal fel is szeletelte, és úgy héjastul a felét be is adogatta a betegnek. Másnap reggel a másik felével is próbálkozott, de Zsiga bá nem volt hajlandó bevenni, estére átadta lelkét teremtőjének, és csendesen megpihent.
Függetlenül a kezdetleges tanfelszereléseinktől, az elmaradott falusi élettől, a kultúrszínvonaltól, be kell vallanunk, hogy bizony az első hét év alatt nagyon fontos tudnivalókat a szülők, majd később a tanítónk közös erőfeszítéssel egy életre belénk oltották. Így mindenekelőtt a szülők, nagyszülők és általában a felnőtt emberek iránt tiszteletet és megbecsülést éreztünk. Nevelésük fő célkitűzése az volt, hogy a gyermekből tisztességes, becsületes, istenfélő, vallásos embert neveljenek. A tízparancsolatot úgy kellett tudjuk, mint a miatyánkot. Istentiszteleten kötelező módon jelen kellett lenni minden gyermeknek. Otthonról úgy engedtek el, hogy fiam, az utcán köszönj mindenkinek illedelmesen, a felnőttek elől térj ki, ha mész valakihez, az ajtón kopogtass, amikor hallod, hogy szabad, vedd le a kalapodat, és úgy nyiss be. Amikor jössz el, miután elköszönsz, nyisd ki az ajtót, és a kalapodat kint tedd fel. „Az adott szó megtartása törvény, és erről soha semmilyen körülmények között nem szabad megfeledkezni – fenyegettek –, mert ez minősít téged!” (Wass Albert nagyapja azt mondta az unokájának: Albi, ha valakinek megígértél valamit, és nem tartottad be, arra, csak egy magyarázat van: az, hogy MEGHALTÁL!) Akkor még nem voltak közjegyzők, de ha két ember bármilyen egyezségre jutott egymással, kezet adtak rá, az szent volt. Az többet jelentett, mint ma egy közjegyző többoldalas irománya vagy a törvénybíró döntése.
Bizony ma már másképpen állnak a dolgok, hiszen ezek a régi tanfelszerelések, szokások már kimentek divatból. Fájó az, hogy ugyanakkor ezekkel a régi szokásokkal párhuzamosan kezd kimenni divatból a tisztesség, a becsület és az emberség is! Nagyon szeretném tudni, hogy a számítógép, az internet, az okostelefonok hozzásegítik-e a mai fiatalságot ahhoz, hogy ők is EMBEREK, IGAZ EMBEREK legyenek?
Szilágyi Domokos
Mégis több mint 300-an neveztek be