Négy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy hitetlenkedve néztük a tévében, amint a tankok átrobognak az orosz–ukrán zöldhatáron. Sejtettük, hogy történik valami, de erre azért nem gondoltunk volna: mintha a második világháború fekete-fehér felvételei elevenedtek volna meg – 2022. január 24-én. Egyszerre volt hihetetlen és szürreális. Négy éve annak, hogy a térképek színei folyamatosan elkenődnek, a híradókban elhangzó mondatok pedig hiába kemények, mint a fagyott föld a lövészárkok körül – hozzászoktunk. Négy év az orosz–ukrán háborúból, amelynek mérlege egyszerre brutálisan egyszerű és kínosan bonyolult: Oroszország a mindent elsöprő túlerő pozíciójából és logikájával indult lezúzni a szomszéd államot, ám négy év alatt Ukrajnának csak nagyjából egyötödét tudta elfoglalni. Húsz százalék. Egy szám, amely hideg statisztika, de a valóságban városnevek, temetők, elnémult iskolák és kifakult családi fotók sora. Drónok által kivégzett katonák utolsó perceinek sorozata a videómegosztókon. A háború egyszerre lett (szinte) élőben követhető tömeglátványosság és egy minden korábbinál kegyetlenebb, új taktikákat és technológiákat használó, minden reményt és lovagiasságot kiölő, szenvtelen öldöklés.
Az első hónapok emlékei ma már szinte történelemóráknak tűnnek. Támadások, visszavonulások és a harkivi ellentámadás, amely térképeket rajzolt át egyik napról a másikra, majd a Dnyeper nyugati partján Herszon visszafoglalása. Másutt a háború őrlőmalma dolgozott: Mariupol neve azóta is a teljes pusztulás szinonimája, Bahmut és Avgyijivka körül a haladás volt hónapokig észlelhető: ám nem kilométerekben, hanem méterekben. Előre, hátra, oldalra – a front ugyan mozgott, de a lefedett terület nagyjából mindig ugyanaz maradt.
A világ eleinte egy emberként szurkolt Ukrajnának. Nem is volt ebben semmi meglepő: egy megtámadott ország ritkán szorul magyarázatra. A zászlók megjelentek a profilképeken, a jelszavak a beszédekben, a fegyverek a raktárakból a vonatokra kerültek. Azóta viszont valami megváltozott. Nem feltétlenül a szimpátia, inkább a türelem. A kijevi kormány lépései körüli viták, a körvonalazódó korrupciós botrányok, a fenyegetőzések és passzív-agresszív zsarolások, a háborús fáradtság, a saját gazdasági gondjainkkal való szembesülés mind-mind kikezdte a „jók kontra rosszak” narratívát. A politika sosem szerette az egyszerű képleteket – legfeljebb ideig-óráig tűrte és tűri el őket.
Közben egy másik gondolat is egyre gyakrabban hangzik el: miszerint ez a leghosszabb európai háború 1945 óta. Persze azelőtt is voltak igen hosszúra nyúló, véres konfliktusok az öreg kontinensen, ám most egy klasszikus, államok közti, hadseregek által vívott, Európában 1945 óta lehetetlennek vélt, ipari léptékű háború ragadt bele a huszonegyedik századi (!) mindennapjainkba. A hírekbe. A költségvetésekbe. A gondolkodásunkba. Négy év alatt megtanultuk kimondani a városneveket, és közben lassan hozzászoktunk ahhoz is, hogy a háború nem rendkívüli állapot, hanem háttérzaj.
És most itt állunk egy bizonytalan jelenben. A front nem omlott össze, és nem is törték azt át. A támogatások hullámzanak, a diplomácia ajtói nyílnak és csukódnak, a hadseregek pedig tovább számolnak: lőszerrel, emberrel, idővel. A húsz százalék nem győzelem, de nem is vereség – inkább egy fagyott állapot, amelyben minden lépésnek túl nagy az ára és túl kicsi az eredménye ahhoz, hogy könnyű és megnyugtató legyen.
Négy év után talán ez a legőszintébb kérdés: meddig lehet egy háborút „félbehagyni”? Mert amit látunk, az nem lezárt történet, hanem elnyújtott mondat, tele vesszőkkel, zárójelekkel. A harcvonalak a térképen még mozoghatnak, a számok még változhatnak, de az biztos, hogy Európa már nem ugyanaz, mint 2022 februárja előtt volt. És lehet, hogy a legnagyobb bizonytalanság nem is az, hol húzódik majd a front, hanem az, hogy hol húzódik a türelmünk és a képzeletünk határa.
Négy év. Elég hosszú idő ahhoz, hogy megszokjuk – és túl hosszú ahhoz, hogy elfogadjuk. És ahhoz, hogy a következő évforduló ne csak újabb statisztikai kivonat legyen, újra fel kell vetniük a kérdést mindazoknak, akik ebben az egészben döntésképesek: nem azt a kérdést, hogy ki nyer holnap, hanem azt, hogy hogyan kerülhet végre az erről szóló mondatok végére pont.
