Asszonylét az esztenán

Virradattól alkonyatig

Felső-Maros menti csendéletben telnek a toldalagi születésű, 28 éves B. Laura napjai. Napkeltétől napnyugtáig peregnek a percek, órák a turistaszemnek igencsak vonzó, szelíd domboldalon, ahol csak a feszülten figyelő négylábú „őr” láttán hőkölhet hátra az arra járó, jelen esetben én. A fiatal juhászné azonban természetes kedvességgel nyugtat meg: jöjjek csak bátran, aki vendégnek érkezik hozzá, azt nem támadja meg a kutya.

A vajdaszentiványi esztenaház közelében tökéletes nyugalomban sziesztázik egy megtermett malac – én inkább disznónak nézem, de Laura és nagyobb gyermekei szerint még nem érte el a felnőttkort –, kissé odébb egy barna ló rajzolódik ki a tájból. Pár lépésre tőlünk egy kis termetű és egy jókora házőrző pihen. Szinte tapintható körülöttük a városi zűrzavarból mindig elillannó béke. Ennek a különös, már-már egzotikusnak érezhető világnak az egyetlen aktív eleme a tisztes távolságban továbbra is rám szegzett ebtekintet. Nem mozdul az okos állat, de szemmel tart, mert ki tudja, hátha mégis ártó mozdulatot teszek a rábízottak felé.

Laura körül három apróság és egy nagyobbacska legényke nyüzsög. Valamennyinek ő adott életet: legutóbb a hároméves Jánoskának, előtte az ötéves Antóniának, a hatéves Máriának és öt évvel korábban az első házasságából született, 11 éves Sebinek. A legnagyobb testvér, Katalin, a 13 éves nagylány még iskolában van, vele így nem találkozunk.

– Tizenkét évesen mentem először férjhez. Az első uram vajdaszentiványi volt, tőle van a két nagyobbik gyermek – kezdi történetét a kerek arcú, barna szemű nő. – Nem volt vele jó az élet, négy év múlva el is váltunk. A mostani társammal, aki juhász, kilenc éve vagyunk együtt. Ő unokai származású, ősz végétől tavaszig ott élünk a falujában.

– Ide, az esztenára mikor szoktak kiköltözni? – szólok közbe. Bár jóval fiatalabb nálam ez a talpraesett, munkában megedzett asszony, valahogy nem jön, hogy tegezzem.

– Áprilisban, és októberig maradunk, amíg hideg nem lesz. Amikor itt vagyunk, innen járnak a gyerekek iskolába, jön utánuk a busz, és felveszi őket.

– Mekkora nyájat őriz a férje? – kérdezek újra.

– Vagy háromszáz juhot legeltet, abból majdnem ötven állat a sajátunk, a kecskéket is beleszámítva.  Egy juh után nyolc kiló sajtot és egy kiló ordát kell adjunk az embereknek.

– Hány kutyájuk van?

– Kilenc. Egyiket-másikat megkötjük, mert ha nem, kimegy az utcára, és ugatja az autókat.

– Nehéz itt az élet?

– Kicsit rossz, amikor esik az eső, mert megrongálódott a „preláta” (sz. m. vászon), és itt-ott befolyik a házba a víz, de máskülönben nincs baj. Most készül az új szálláshelyünk – mutat az étkezéshez és alváshoz egyaránt használt nyári konyhaszerű épület mögé –, ha oda átköltözünk, nem lesz többé gond, nem lesz olyan hideg. Szombaton kell jöjjön egy ember a faluból, akinek több juha van, ő csináltatta nekünk az új esztenát, és most befedi.

– Hogy telik egy napjuk?

– Reggel 6 órakor kelünk. Fél 8-ig fejünk, egy ember a faluból is besegít. 7 órakor jön az iskolabusz a gyermekek után, őket is el kell közben készíteni. Antónia óvodás, Mária „zérós”, Sebi harmadikos, mert a tavaly megbukott, Katalin hatodikos. A fejés után kezdem csinálni a sajtot, és főzöm az ordát, ha van, aki segítsen feltenni az üstöt a tűzre. Délre aztán mindenki hazajön, addig az ebédet is megfőzöm. A házban van aragázam, asztalom, edényeim. Ma fuszulykaleves lesz az étel, a tegnap gulyás volt disznóhússal. Mivel nincs villanyunk és hűtőszekrényünk, be szoktunk menni szekérrel a faluba, hogy vegyünk tartós élelmiszereket, makarónit, pátét. Van egy kicsi kertem is, egy falubeli adta a területet, oda ültettem pityókát, hagymát, fokhagymát, salátát. Egy-egy órát szoktam kapálni a zöldségeket. Ebéd után kell mosogassak, takarítsak. A ruhákat kézzel mosom, arra is kell időt szánni. Az iskolába nem az itteni öltözetben mennek a gyerekek. 

Most veszem csak észre a zöldből kimagasló ruhaszárítót, amin ingek, nadrágok sorakoznak. Körülötte ketten a gyerekek közül – Antónia és Sebi – egy labdát kergetnek.

– Délután megint főzök, aztán 6-kor kezdjük a fejést este fél 8-ig. Én most nem nagyon tudok, mert megdagadt a kezem, ezért 4 óra körül bemegy a férjem a faluba, és hoz segítséget – folytatja Laura a napirend körvonalazását. – Megint kell sajtot is csinálni, a kutyáknak enni adni, a gyerekeket is elrendezni. Vacsorázunk, összeszedünk mindent, és 9 óra körül, fél 10-kor, amikor kezd sötétedni, megyünk lefeküdni. 

– A vadállatoktól nem szoktak félni? 

 – Jár errefelé a medve, de eddig még nem jött be ide hozzánk. Amikor érzik a kutyák, hogy közeledik, ugatnak, a férjem pedig kilép a házból, és kiabál. Így eddig el tudta riasztani.   

Amíg beszélgetünk, a szép arcú, hosszú hajú Antónia is odabátorkodik mellénk. Kérdésemre elárulja, hogy az óvodában leginkább hintázni szeret, a kutyák közül pedig a Frunză (Levél) nevű a kedvence. 

Sebi egyik legkedvesebb elfoglaltsága az állatok fejése, sír, ha nem engedik, hogy besegítsen a műveletbe – meséli Laura, miközben aggódva figyeli, ahogy a tűzről pattant legényke alaposan szemügyre veszi fotós kollégám fényképezőgépét. 

– Sebi, nehogy elrontsd – szól rá halkan. A kisfiú boldogan hagyja, hogy lencsevégre kapják, aztán sóvárogva kérdezi, nem készíthet-e ő is egy képet rólunk.

– Szóljanak, mikor még jönnek, és akkor ordával várom magukat – ígéri Laura, miközben majdnem az útig kísért. A sóba mártogatott sajt íze még ott van a számban. Jó darabig őrizgetem, mint apró töredéket ebből a szabad ég alatt lélegző, füst- és fűillatú világból.