Amikor a játék dönt helyetted

*Fotó: Sófalvi Szidónia

Interjú Bartha Éva klinikai szakpszichológussal (1.)

A szerencsejáték-függőség sokáig rejtve marad a külvilág elől, ám belülről egy rendkívül erős lelki és idegrendszeri csapda. Miközben Romániában az elmúlt időszakban szigorították a játékkaszinók, nyerőgépek és a helyi engedélyeztetés szabályozását – például a kistelepüléseken történő korlátozásokkal és a helyi önkormányzatok jogköreinek bővítésével –, a probléma lényegi része elmozdult a látható fizikai térből. Mitől válik a szórakozás belső kényszerré, milyen lelki folyamatok zajlanak a veszteségek halmozása mögött, és miért nem elég annyit mondani egy érintettnek, hogy „csak hagyd abba”? Kétrészes interjúsorozatunk első részében Bartha Évával (fotón), a Bonus Pastor Alapítvány klinikai szakpszichológusával és a Noe Psihocenter munkatársával a szerencsejáték-függőség lélektani hátterét járjuk körül.

– Mitől válik a szerencsejáték pszichológiai értelemben függőséggé, és hol van az a pont, ahol az ember elveszíti a kontrollt? 

– A szerencsejáték akkor válik pszichológiai értelemben függőséggé, amikor már nem pusztán szórakozás, hanem belső kényszer. Amíg valaki képes azt mondani, hogy „ma ennyit szánok rá, és ha elveszítem, abbahagyom”, addig még van kontroll. A probléma ott kezdődik, amikor a játék már nem a kikapcsolódást szolgálja, hanem feszültségoldásra, menekülésre vagy veszteségek visszanyerésére használja az ember. Amikor a játékos nem tudja tartani a saját határait, kontrollvesztésről beszélünk. Többet költ, mint amennyit tervezett, tovább játszik, mint akarta, és akkor is folytatja, amikor már érzi, hogy baj van. Gyakori, hogy azt gondolja: „még egy kör, és visszanyerem”, vagy „most már nem hagyhatom abba, mert akkor minden elveszett”. Pszichológiai szempontból a szerencsejáték azért különösen addiktív, mert kiszámíthatatlan jutalmat ad. Nem minden alkalommal nyer az ember, hanem időnként, váratlanul. Az agy számára ez nagyon erős inger: a ritka nyeremény reménye fenntartja az izgalmat, még akkor is, ha összességében a játékos veszít. Ilyenkor már nemcsak a pénz számít, hanem maga a várakozás, az adrenalin, a „hátha most” érzése. 

A függőség másik jele, hogy a szerencsejáték egyre nagyobb helyet foglal el az ember életében. Sokat gondol rá, titkolózik, hazudik róla, elhanyagolja a családját, munkáját, tanulmányait, vagy kölcsönkér azért, hogy játszhasson. Sokszor akkor is folytatja, amikor már szégyent, bűntudatot vagy kétségbeesést érez. A kontroll elvesztésének pontja tehát nem feltétlenül egy nagy veszteséghez kötődik. Inkább akkor következik be, amikor az ember már nem szabadon dönt a játékról, hanem a játék kezd dönteni helyette. Amikor a „játszom, mert akarok” átvált abba, hogy „játszanom kell”, ott már függőségről beszélhetünk. 

– Mi történik egy ember lelkében, amikor a veszteségek ellenére újra és újra visszatér játszani? 

– Kívülről sokszor érthetetlennek tűnik, amikor valaki a veszteségek ellenére újra és újra visszatér játszani: „Miért nem áll meg?” Belülről viszont ez nem egyszerű makacsság, hanem egy nagyon erős lelki és idegrendszeri csapda. Az egyik legfontosabb mozgatóerő a veszteség visszanyerésének kényszere. A játékos ilyenkor nemcsak pénzt akar nyerni, hanem helyre akarja állítani azt az állapotot, ami a veszteség előtt volt. Azt érzi: „Ha most sikerül visszahoznom, akkor semmi baj nem történt.” Ez a gondolat átmenetileg reményt ad, de közben egyre mélyebbre viszi a körforgásba. A szakirodalom ezt „veszteségkergetésnek” nevezi, és a szerencsejáték-függőség egyik jellegzetes tünete. 

Lelkileg ilyenkor egyszerre van jelen szégyen, szorongás, düh és remény. Az ember szégyelli, amit elveszített, fél a következményektől, haragszik magára vagy a „szerencsére”, de közben kapaszkodik abba, hogy egyetlen nagyobb nyeremény mindent megoldhat. Ez a remény nagyon erős tud lenni, még akkor is, ha racionálisan már látja, hogy a helyzet romlik. A szerencsejáték azért is veszélyes, mert nemcsak a nyerés hat az emberre, hanem a majdnem nyerés is. Amikor valaki azt éli meg, hogy „egy hajszálon múlt”, az agy sokszor nem puszta vereségként dolgozza fel, hanem úgy, mintha közel került volna a sikerhez. Ez fenntartja a hitet, hogy „legközelebb sikerülhet”, és újabb játékra ösztönöz. Az ilyen „majdnem nyerés” a jutalmazással kapcsolatos agyi területeket is aktiválhatja, különösen problémás játékosoknál. Ez hasonlít ahhoz, amikor valaki pánikban nem a legjobb megoldást választja, hanem azt, ami az adott pillanatban gyors megkönnyebbülést ígér. Ezért mondjuk, hogy a szerencsejáték-függőség nem egyszerűen pénzügyi probléma. Mélyebben ott van a kontroll visszaszerzésének vágya, a szégyen elől való menekülés, a reménybe kapaszkodás, és az a belső kényszer, hogy „még egyszer meg kell próbálnom”. A tragédia éppen az, hogy amit az ember megoldásnak érez, az rendszerint tovább súlyosbítja a bajt. 

– Az Ön tapasztalata szerint a szerencsejáték-függőség mögött leggyakrabban milyen érzelmi vagy pszichológiai problémák húzódnak meg? 

– A kiskorúak és fiatal felnőttek esetében nagyon sokszor a csoportnyomásnak való engedés során kezd el valaki játszani, aztán függőséggé alakul a rekreációs játék. Ugyanakkor sok esetben valamilyen belső feszültség, hiány vagy feldolgozatlan lelki teher áll a háttérben. A játék ilyenkor átmeneti menekülés: pár percre el lehet felejteni a szorongást, a magányt, a kudarcélményt vagy az ürességet. A baj az, hogy ami rövid távon megkönnyebbülést ad, hosszú távon még nagyobb szégyent, adósságot és kétségbeesést termel. 

A leggyakoribb háttértényezők között ott van a szorongás és a depresszió. Sok ember nem azért játszik, mert jól érzi magát, hanem mert rosszul: nyugtalan, feszült, lehangolt, vagy úgy érzi, nincs kontrollja az élete felett. A szerencsejáték ilyenkor hamis kontrollélményt ad: „most én döntök”, „most fordíthatok a sorsomon”. Gyakori a háttérben az alacsony önértékelés is. A játékos sokszor nemcsak pénzt akar nyerni, hanem bizonyítani akarja, hogy ő is sikeres lehet, hogy végre „neki is összejön”, hogy nem vesztes ember. Egy nyeremény ilyenkor nem pusztán anyagi siker, hanem lelki igazolás. Ezért olyan fájdalmas a veszteség: nemcsak a pénz megy el, hanem az önbecsülés is sérül. 

Fontos tényező lehet a magány és az érzelmi elszigeteltség. Aki nem tudja valakivel megosztani a feszültségeit, könnyebben fordul olyan pótcselekvéshez, amely gyors izgalmat, reményt vagy elterelést ad. Sok esetben jelen van az impulzivitás is: az illető nehezebben áll meg, nehezebben késlelteti a vágyait, gyorsabban reagál a belső feszültségre. Ilyenkor nem arról van szó, hogy „nem tud számolni”, hanem arról, hogy az érzelmi nyomás erősebbé válik, mint a józan mérlegelés. A trauma vagy korábbi veszteségélmények szintén szerepet játszhatnak. Aki sok bizonytalanságot, elhanyagolást, bántalmazást vagy tartós stresszt élt meg, annak a szerencsejáték néha egyfajta érzelmi érzéstelenítővé válik. Nem megoldja a fájdalmat, csak elnémítja egy időre. Utána azonban visszatér a szégyen, a félelem, a bűntudat, és a kör újraindul. 

Éppen ezért a szerencsejáték-függőséget nem elég úgy kezelni, hogy „ne játssz többet”. Meg kell érteni, mit pótol a játék az illető életében. Feszültséget old? Reményt ad? Önbecsülést pótol? Menekülést kínál? Amíg ezekre nincs válasz, addig a játék abbahagyása mögött ott marad az a lelki üresség vagy fájdalom, amely újra visszahúzhatja az embert. 

– Mi a legnagyobb tévhit, amit a társadalom gondol a szerencsejáték-függőkről? 

– A legnagyobb tévhit az, hogy a szerencsejáték-függő egyszerűen felelőtlen, gyenge akaratú ember, aki „nem tud bánni a pénzzel”. Ez nagyon leegyszerűsítő és igazságtalan kép. A valóságban a függőség nem pusztán pénzügyi probléma, hanem lelki és viselkedési, impulzuskontroll-zavar. Az érintett sokszor pontosan tudja, hogy amit tesz, romboló, mégsem tud könnyen megállni. Nem azért, mert nem érti a következményeket, hanem mert a sóvárgás, a szégyen, a veszteségek visszanyerésének kényszere és a remény nagyon erős belső nyomást hoz létre. 

Fontos tévhit az is, hogy „csak abba kell hagyni”. Ez kívülről egyszerűnek tűnik, de a függőségben éppen az a lényeg, hogy a kontroll sérül. Ezért nem ítélkezésre, hanem határokra, segítségre, kezelésre és támogató környezetre van szükség. Ha valaki egy erős függőségi körbe került, abból egyedül gyakran nagyon nehezen tud kijönni. 

– Mi a legnehezebb része annak, amikor egy ember megpróbál kilépni ebből a függőségből? 

– A legnehezebb rész általában nem az első döntés, hogy „abbahagyom”, hanem az, ami utána következik: szembenézni a valósággal játék nélkül. Amikor valaki kilép a szerencsejátékból, egyszerre zúdulhat rá minden, amit addig a játék elfedett: adósság, szégyen, bűntudat, családi konfliktusok, bizalomvesztés, szorongás. A játék korábban menekülőút volt, még ha romboló is. Amikor ez eltűnik, meg kell tanulni másképp kezelni a feszültséget. 

Nagyon nehéz a veszteségek elengedése is. Sok játékosban ott marad a gondolat: „ha még egyszer nyernék, mindent helyrehozhatnék”. Ez a visszanyerési vágy az egyik legerősebb visszahúzó erő. A felépülésben ezért nemcsak a játék abbahagyása a feladat, hanem az élet újrarendezése: pénzügyi határok, őszinteség, kapcsolatok helyreállítása, segítségkérés és annak megtanulása, hogy a nehéz érzéseket ne játsszák el. 

(Sorozatunkat két hét múlva folytatjuk, amikor az online tér veszélyeiről, az agresszív reklámokról és a jogi szabályozás hiányosságairól beszélgetünk Bartha Évával.)