A tökéletes kiszolgáltatottság állapotában feküdt a földön, vagy talán már észrevétlenül a lenti és fenti világ közötti útelágazás felé tartott, amikor megtapasztalhatta élete sorsdöntő, mindent megváltoztató élményét. A nagybetűs Találkozást, ami meggyőződésem szerint földi létük alatt csak keveseknek adatik meg. Ez a motorbalesetet túlélt Buzai Tamás története, amelyben az égi gondviselés lélegzetelállító egyértelműségében mutatkozik meg.
A Nyíradonyban élő 38 éves férfi az Ő az út! ifjúsági keresztény fesztivál egyik tanúságtevőjeként jött múlt szombaton Marosvásárhelyre. Akkor nem volt alkalmunk beszélgetni, így pár nappal később a virtuális térben osztotta meg velem mindazt, ami a Színház téren is elhangzott.
– Mesélj a baleset előtti életedről! – kértem a kerekesszékében ülve a képernyőn keresztül is valami mély nyugalmat, belső derűt árasztó beszélgetőtársamat.
– Gyerekkoromtól mindig sportoltam: fociztam, úsztam, teniszeztem, kosárlabdáztam. Azért kerülhettem ennyiféle sportággal kapcsolatba, mert már az általános iskola elejétől sporttagozatra jártam, és a testnevelés szakos tanárunk nemcsak megismertetett velünk nagyon sokféle sportot, hanem meg is szerettette azokat velünk. Így a mozgás és a versenyzés az életem szerves részévé vált, olyannyira, hogy már akkoriban elhatároztam, hogy élsportoló leszek. Középiskolás koromra kirajzolódott, hogy az atlétika az, amiben igazán jó vagyok, különösen a sprintszámok. Akkorra a verőcei sportiskola atlétája lettem, és a nagy álmaim közé tartozott, hogy kijussak egyszer egy olimpiára. A sport mellett a másik szenvedélyem a motorozás volt. A barátaimmal először egy öreg Simsonon száguldoztunk itt, Nyíradony utcáin, később egy robogóval. Ehhez az időszakhoz kapcsolódott egy másik nagy vágyam, egy 125 köbcentis sportmotor. Tizenhét éves koromban meg is szereztem a jogosítványt erre a kategóriára, és hosszas rábeszélés után a szüleim megvették nekem álmaim járművét. Bár édesanyámék vallásosan neveltek, tinédzseréveimben Isten és a hit nem játszott meghatározó szerepet. Nem azért, mert tudatosan elutasítottam volna az Urat, egyszerűen csak nem foglalkoztam vele, más dolgokkal voltam elfoglalva.
– Mennyi ideig tudtad élvezni a sportmotort?
– Mindössze négy napig. A negyedik napon felborultam, és egy szerencsétlen esés következtében nyaki gerincvelő-sérülést szenvedtem, így nyaktól lefelé lebénultam.
– Fel tudod idézni a baleset körülményeit, azt, hogy mit éreztél?
– Egy hatalmas kontrasztot tapasztaltam meg ott, abban a pillanatban. Akkor tértem magamhoz, amikor levették rólam a bukósisakot. A nyakamban olyan fájdalmat éreztem, amit addig elképzelni sem tudtam. Tudatosult bennem, hogy nagy a baj, sőt abban is biztos voltam, hogy hamarosan meghalok. Láttam, hogy ott vannak körülöttem a szüleim, a legjobb barátaim. És ekkor, ebben a borzasztó fájdalomban történt valami. Ezt a fájdalmat hátulról, nagyon tapintatosan átölelte egy szavakkal leírhatatlan, kimondhatatlan szeretet. Nem egy olyan, amit az ember a családjától vagy a barátaitól kap. Valaki még volt ott a jelenlevőkön kívül, Valaki, aki jobban ismert engem, mint én saját magamat. És bár ott, abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, nem féltem, mert tudtam, hogy ez a szeretet vár rám. A körülöttem lévőknek csak annyit ismételgettem folyamatosan, hogy: „szeretlek benneteket”.
– Mi következett ezután?
– Az életmentő műtét. A baleset utáni hét végén lett volna egy futóversenyem, nekem viszont annak kellett örülnöm, hogy önállóan tudok lélegezni. Ha jól emlékszem, az orvosok három-négy nap után adták tudtunkra, hogy nincs sok esélyem a gyógyulásra, valószínűleg életem hátralevő részében kerekesszékben maradok. Ekkor lelkileg is összeomlottam. Úgy feküdtem a kórházi ágyon magatehetetlenül, mint egy darab fa. Egy sötét, mély gödörbe kerültem remény, célok és hit nélkül. Még az intenzív osztályon voltam, amikor a nővérek ajánlottak egy atyát, aki járhatna hozzám. Akkor magamban azt gondoltam: minek jöjjön hozzám egy pap, hiszen nem haltam meg, nem kell feladni az utolsó kenetet! Végül, a szüleimnek köszönhetően, mégis beleegyeztem. Ez az atya négy hónapon át, amíg a kórházban voltam, mindennap eljött hozzám, és soha nem beszélt Istenről, Jézusról, az egyházról, hanem mindig csak arról, ami engem érdekelt. Amikor nem volt kedvem beszélgetni, ő sem szólalt meg, és akkor is ott állt csendben az ágyam mellett, amikor aludtam. Látszott rajta, örül, hogy mellettem lehet, én meg el sem tudtam képzelni, mi motiválja. Miután stabilizálódott az állapotom, elkezdődött a rehabilitáció. A kórházi kezelés után egy évig otthon is napi két-három órát kellett gyógytornásznom. 2005-ben, két évvel a baleset után lehetőségem adódott Portugáliában egy őssejtműtéten részt venni, ami akkor még csak klinikai emberkísérletnek számított. A kilenc órát tartó operáció úgy legyengített, mintha egy újabb baleset ért volna. Ezután tíz hónap rehabilitáció következett az Egyesült Államokban. Sportolói létemből adódóan sokáig úgy gondoltam, hogy majd önerőből fizikailag és lelkileg is talpra állok, de mindig beleütköztem a saját korlátaimba, és szembesültem azzal, hogy itt valami egész másra, többre lesz szükség.
– Mi hozta el a fordulópontot?
– 2006 májusában egyszer, amikor keresgéltem a tévécsatornák között, rátaláltam egy filmre, amely Szent Pio atyáról szólt. Olyan hatást gyakorolt rám ennek a szentnek az élete, hogy utána alig ismertem magamra. Pár nap múlva be is szereztünk egy életrajzi könyvet róla, és miközben olvastam, titokzatos, belső késztetést éreztem arra, hogy kezdjek el imádkozni. Ez, az Istennel való kapcsolatba kerülés hozta el számomra a változást. Minél inkább belemerültem az imába, annál kevésbé érdekeltek azok a dolgok, amelyek azelőtt foglalkoztattak. Most már egyedül csak az érdekel, ami fent van, ott, ahol Krisztus ül. Az imádkozás alatt azt tapasztaltam meg, hogy Vele együtt én is meghaltam, és feltámadtam. Meg kellett értenem, hogy az embernek próbatételre van szüksége ahhoz, hogy éretté váljon, hogy a felületes életből, jámborságból egyre inkább eljusson az Úr akaratával való eggyé váláshoz. Számomra a szeretet a tisztulások, lemondások és önmagunk fájdalmas átalakulásának a folyamata. Az imádságra való hívással együtt a görögkatolikus papi szolgálatra való meghívást is megtapasztaltam. Ennek hatására fejeztem be a középiskolát, ami a baleset után félbemaradt, utána pedig jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia karára. 2017-ben végeztem el, jelenleg doktori képzésre járok. A papszentelés felé vezető út nagyon kanyargós, de talán már közel vagyok a célhoz. Ebben a hivatásban leginkább a gyóntatás, illetve a lelki vezetés vonz, az, hogy Krisztussal együtt segítsek az embereknek a bűneiket hordozni.
– Van-e bármi, amiről nem beszéltünk, és a történeted fontos része?
– Talán csak egy következtetés. Az emberek a szenvedésben rendszerint a miérteket keresik, ehelyett azonban azt kellene felfedezni, hogy a határhelyzetek, a sebek a Teremtőhöz vezető úttá válhatnak, olyan pontok lehetnek, ahol Isten és Krisztus be tud lépni az életünkbe.
