Akik megszelídítik az éjszakát

Nőként a harmadik műszakban

* A marosvásárhelyi Sófalvi Tímea virágkertész éjszaka is gondját viseli meseszép növényeinek, hiszen hidegebb időszakban a fóliaházban a késői órákban is fűteni kell
(Fotó: Nagy Tibor)

Sokan az élet őrzőiként emlegetik őket. Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen egy nagyon várt, a létezésüknek új értelmet adó apróság mellett épp olyan odaadó szenvedéllyel képesek virrasztani, mint – sok esetben – három műszakos hivatásuk gyakorlása közben. Nőnapi összeállításunkban olyan asszonyokkal beszélgettem, akik a lényükből áradó szeretettel és kedvességgel megszelídítették – vagy a mai napig újra meg újra megszelídítik – az éjszakát. 

Az első lélegzetvétel varázslatában

Czegő Judit szülésznő 1983-tól segíti világra az újszülötteket a marosvásárhelyi régi szülészeten. Legmélyebb megélései ebben a reményteli várakozással, szorongással, semmihez sem hasonlítható eufóriával és néha teljes megsemmisüléssel teli világban nagy valószínűséggel a késői órákhoz köthetők.

– Minden szülés más, mindenik kihívás, és mindenik csodaszép. Úgy gondolom, valamennyi kisbaba egy jól meghatározott módon érkezik, mindeniknek meg van adva egy bizonyos óra. A legtöbb édesanya éjszaka ad életet gyermekének. Ez a napnak a legnehezebb része, hiszen ilyenkor már mindenki fáradtabb, a szülő nőt is beleértve. De ami a legfontosabb: napszaktól függetlenül soha semmi sem történik itt automatikusan, éppen ezért leginkább türelemre van szükség az egészségügyi személyzet részéről, és arra, hogy érzéssel váljunk a folyamat részeseivé. A szülésznőnek át kell vennie, magáévá kell tennie az adott helyzetet, hogy igazán a kismama segítőjévé válhasson – foglalta össze villámgyorsan a szülésznő hivatása lényegét.

– Fel tudna eleveníteni néhány igazán emlékezetes esetet az elmúlt több mint négy évtizedből? – kérdeztem.

– Emlékszem egy nyomorék, mankós várandós asszonyra, aki téli időszakban került hozzánk, hordágyon hozták be a szülőszobába. Csodálatos volt látni, hogy meg tudja szülni a gyermekét. Egy másik, nem mindennapi történetnek egy leányanya volt a főszereplője. Az állati ösztönök szintjén mozgott értelmileg az a kismama, sem magyarul, sem románul nem tudott beszélni, de minden tőlem hallott szónak örvendett. Csokoládéval bátorítottam. Vele kapcsolatban az volt a szívszorítóan megható, hogy amikor a kislánya világra jött, intette, hogy tegyük rá, mert szeretné megetetni. Ezek régebbi esetek, de például ma is végigkísérhettem egy gyönyörű szülést. Egy négy kilót meghaladó babának adott életet egy édesanya, és ez volt az első szülése. 

– Hogyan telik egy szülésznő éjszakai ügyelete?

– Az osztályon lévő kismamák minden mozdulatára figyelni kell a késői órákban is. Nagyfokú összpontosítást igénylő munka, amiben a családias melegség, közvetlenség épp annyira fontos, mint a határozottság. A szülő nő barátnőjévé kell válni, meg kell nyerni a bizalmát, ehhez pedig elengedhetetlen az erős pszichikum, a ráérzőképesség.

– Másak-e a mostani kismamák, mint a húsz-harminc évvel ezelőttiek?

– A mai információáradat sok nőt félelemmel tölt el, egyre kevesebben tekintik a szülést természetes, spontán folyamatnak, így nőtt a császármetszések száma. Nálunk, az osztályon nagyon jó a csapat, igyekszünk minél otthoniasabb légkört teremteni a kismamák köré, ugyanakkor rávezetni őket arra, hogy ez egy örömteli történés, mártírkodásra semmi szükség. Talán mintha az utóbbi időben ennek meg is lenne az eredménye, nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk a várandós nők.

– Milyen egy újszülöttet kézbe venni?

– Az érzést, ami úrrá lesz rajtam, amikor végigsimítom a kezemmel azt az apró testet, nem lehet szavakkal kifejezni. A kisbaba első lélegzetvételének lehetek ilyenkor közvetlen megélője, és az én energiám sugárzik át rajta. Meggyőződésem, hogy ez az első energia meghatározó lesz az egyénisége alakulásában. Talán legfőképpen ez az oka annak, hogy ha újra választanom kellene egy hivatást, semmi mást nem választanék.

Életmentés pörgős „üzemmódban”

Dr. Finna Eszter 2018-ban kezdte az ötéves rezidensképzést, 2023-tól neurológus szakorvosként dolgozik. Nagyon szeret emberekkel foglalkozni és folyamatosan tanulni a kollégáktól, az esetekből és a betegeitől is. Úgy érzi, egyszerre tölti fel és meríti le a folyamatos kapcsolattartás, ami az orvos és a beteg között meggyőződése szerint kulcsfontosságú. 

– Milyenek az ügyeletben töltött éjjelek? – kérdeztem a fiatal doktornőt.

–  Hét éve „éjszakázom”. Nagyjából hozzászoktam ehhez a műszakhoz, így neveltek, és azt is megszoktuk a kollégáimmal, hogy egy 24 órás – reggel 8-tól másnap reggel 8-ig tartó – ügyelet után még ellátjuk az aznapi feladatokat. Az ideggyógyászaton elég pörgős éjszakáink vannak, megesik, hogy egy percet sem alszom, mivel a sürgősségin jelentkező páciensek tünetei nagyon széles skálán mozognak. Aki szédül, fáj a feje, a nyaka, zsibbad, elájul, gyenge, remeg, felejt vagy éppen zavart, mind vizsgálatra kerül, mindemellett az agyi érelzáródáson, azaz stroke-on áteső betegek sürgősségi ellátása az, ami az ügyelet számottevő részét teszi ki. 

– Hogyan egyeztethető össze a hivatása gyakorlása, főleg az éjszakázás a családi életével?

– Mindig úgy gondoltam, hogy aki éjszakázik, a sok stressz, sírás, éjszakai töprengés, illetve a másnapi kimerültség ellenére is rengeteget tanul a sikereiből, kudarcaiból, hibáiból. Azt hiszem, talán ezért tartok ki az ügyeletek mellett, viszont másnap általában fél nap így vagy egész nap semmire sem vagyok jó, és sokszor bánom, hogy kevesebb időt tölthetek a családommal. A kimerültség nemcsak az alváshiány miatti fizikai fáradtság, hanem egy pszichés kifáradás is, amit kicsit hosszabb ideig „pihen ki” az ember lelke. Ezt a családom megérti, de nehéz látniuk egy-egy nehéz másnapot.

Késői utak szimfóniája 

Dávid Szabó Márta egy taxiscég diszpécsereként hosszú éveken át segített a marosvásárhelyieknek A pontból B-be jutni. Fiatal édesanyaként volt pár hónap az életében, amikor kizárólag éjszaka dolgozott, hogy napközben a fiaival lehessen.

– Milyen út vezetett a taxis világba? – tudakoltam a meleg mosolyú Mártától, akivel egy délelőtt a szerkesztőségünkben beszélgettem.

– Korábban, amikor még nem voltak meg a gyerekek, egy tejfeldolgozó vállalat számítóközpont-részlegénél dolgoztam. Az első fiam születése után gyermeknevelési szabadságra mentem, és amikor az lejárt, nem tértem vissza a tejfeldolgozóba, ott ugyanis három váltásban kellett teljesíteni. Végül aztán mégis megtalált az éjszakai műszak, de ezt megelőzően családi vállalkozásként egy kisboltot működtettünk a férjemmel. A környékbeli nagy üzletek miatt idővel be kellett zárnunk a boltot. A férjem taxizott, ő mondta, hogy szükség lenne a cégnél diszpécserre. Eredetileg ezt a munkát is ő akarta elvállalni harmadik műszakban, de azt mondtam, inkább megpróbálom én. Nem állíthatom, hogy könnyű volt az elején, de meg lehetett szokni.

– Miből állt a tanulási folyamat?

– Akkoriban egy diszpécsernek pontosan tudnia kellett, hogy melyik utca melyik negyedhez tartozik. Ezt menet közben lehetett elsajátítani, a gyakran ismétlődő utcák lokalizálását persze hamarabb, azt pedig, ami nehezebben ment, úgy, hogy lejegyeztük egy kis füzetbe.  Most már minden internetes applikáción keresztül működik, de kilenc évvel ezelőtt még térképpel dolgoztunk, amin a különböző számú járműveket mágnesek jelölték. Ezek alapján tudtuk, hogy éppen melyik városrészben vannak a sofőrök, de a GPS segítségével számítógépen is láthatók voltak az autók, így ellenőrizhettük, hogy valóban ott tartózkodik-e a taxis kolléga, ahol mondja. Amúgy az első hetekben nagyon lámpalázas voltam a rendelések felvételekor, éppúgy, mint annak idején az iskolában. Ha valaki állt mellettem, még a hangom is remegett, és alig láttam a térképet. Idővel aztán elmúlt ez az állapot. 

– Egyből az éjjeli műszakkal kezdte?

– Először délutánonként dolgoztam, de nemsokára az éjszakázás is beindult. Néhány hónapig kizárólag harmadik váltásban, este 10-től hajnali 6-ig voltam szolgálatban. Akkor mindkét fiam kiskorú volt, és örültem, hogy napközben velük tudok lenni. Volt egy időszak, amikor minden éjszaka dolgoztam, de az nagyon megviselte a szervezetemet, így lassítanom kellett a tempón. A pandémia idején otthonról dolgozhattam.  A szóban forgó taxis cégnél aztán létszámcsökkentés következett, és mivel én voltam a legújabb alkalmazott, engem bocsátottak el elsőként. Annál a cégnél meg is szűnt a diszpécserszolgálat. Jó viszonyban váltam el az akkori főnökömtől, és azt mondta, hogy beajánl egy másik céghez, de akkor hallani sem akartam arról, hogy ezen a munkaterületen maradjak. Végül aztán mégis így alakult. A második cégnél már internetes applikációval zajlott a munka, úgy sokkal könnyebb volt. Amikor robotizálták a diszpécserszolgálatot, munkanélküli-segélyre kerültem. Közben másfél éve édesapám combnyaktörést szenvedett. A kezdetektől én ápoltam, és amikor lejárt a munkanélküli-segély folyósítása, a személyi gondozójává váltam. Naponta kétszer-háromszor megyek hozzá, vagy ott maradok egyik étkezéstől a másikig. Propolisztermékekkel sikerült annyira helyrehoznom, hogy savlekötőn kívül nincs szüksége más gyógyszerre, bár eredetileg egy A4-es lapot írtak tele az orvosok a diagnózisaival. Az ágyból azonban a mai napig nem kel fel, legfeljebb csak néhány percre, így szüksége van a folyamatos segítségre.

Őrangyalok egy nagy „családban”

Szabadi Júlia és Gábor Rodica több éve viselik gondját a marosvásárhelyi Kálvin idősotthon lakóinak. Ottjártunkkor éppen az éjszakai ügyelet első óráinál tartottak, megvolt már a vacsoráztatás, látogatásunk után az edények elmosogatása, majd a kimosott ruhák összefogása és szortírozása következett. 

Rodica négy éve és négy hónapja, Júlia két és fél éve dolgozik ápolóként a barátságos légkört árasztó, korszerű létesítményben, és mindketten úgy érzik, ez a hely a második otthonukká vált. A jó kedélyű Rodica korábban varrónő volt Marosszentannán, aztán férjével együtt egy kábelgyárban dolgozott három műszakban. Azt mondja, itt a késői órák is másképp telnek, mint a gyárban, hiszen emberekért felel, akik számítanak rá, ragaszkodnak hozzá, és akiket ő is megszeretett. Júlia életútja is hasonlóan alakult, régebb ő is varrónőként dolgozott, aztán egy vidéki idősotthonban húzott le hat évet, de itt találta meg igazán a helyét.

– A harmadik műszak este 7 órakor kezdődik, és 12 órát tart. Mire a rendrakással végzünk, és a ruhákat is elpakoljuk,  12-1 óra felé jár az idő. Éjszakánként többször körbejárjuk a szobákat, a problémásabb gondozottakhoz, akik ilyenkor indulnak az illemhelyre, és könnyen leeshetnek, rendszeresen benézünk. Mindenkinek a személyes életterében van egy csengő a falon, azt megnyomva tud riasztani a bajba jutott vagy a szobatársa, de amúgy minden neszre figyelünk. Reggel 5-kor kezdődik a pelenkázás, nyolc olyan lakót teszünk tisztába, akik ilyenkor már ébren vannak. Az ügyelet végén még feltesszük a teát főni, közben a reggeli váltás is megérkezik – sorolták a „lányok”, aztán a keresztény szellemiségben működő otthon egyik reggeli programpontjára, a napi igére is kitértek, aminek köszönhetően, ha fizikailag fáradtan is, de lelkileg feltöltődve térnek haza a családjukhoz.

– A korábbi munkahelyemen problémás volt az éjszakai műszak, akkor ugyanis még viszonylag kicsi volt a fiam, az édesapjának pedig gyakran kellett kiszállásra mennie, így egyedül kellett volna otthon maradnia. Ilyenkor a nagyszülőket vettük igénybe, sokszor pedig ügyeletet cseréltem a kolléganőkkel. Most már, hogy a fiam nagykorú lett, nem áll fenn ez a helyzet – magyarázta Júlia.

A Kálvin otthon közös tevékenységekre alkalmas, tágas nappalijában egy táblán olvasható felirat arról árulkodott, hogy aznap farsangoltak. A nőnap sem szokott észrevétlenül eltelni – értett egyet a két kolléganő –, mi több, sokszor a lakóktól is jön meglepetés, például egy saját kezűleg készített képeslap. Az idősotthon női alkalmazottai számára egy kastélylátogatással egybekötött ünnepi ebédet szervez „házon kívül” a vezetőség, így március 8-án a férfi munkaerő látja el a teendőket ebben a kedves, meleg „fészekben”.