Aki az örökkévalóságnak dolgozik

Beszélgetés Sármási Bocskai Jánossal, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársával

– Mikor és hogyan kezdtél foglalkozni a rádiós szalagok, hangfelvételek archiválásával?

– Hivatalosan 2017 decemberétől. Addig a saját anyagaimat archiváltam. Tudni kell, hogy volt kapcsolatunk a Magyar Rádióval, és továbbképzés címen kijártunk hozzájuk évekkel ezelőtt. Egy idő után a szerkesztőségben nem volt új, amit megmutathattak volna, és ekkor elkezdtem járni a technikára, az archívumba, hogy valami újat tanuljak, vagy fogásokat, mert én magamtól, ösztönösen végeztem ezt a munkát, de tudni szerettem volna, hogyan művelik ezt a „nagyok”. Akkor valahogy kedvet kaptam, láttam, hogy a Magyar Rádiónál hogyan zajlik ez a tevékenység. Mondtam a Marosvásárhelyi Rádió akkori aligazgatójának (a magyar szerkesztőség vezetőjének), hogy ezt itt is lehetne „kicsiben” ugyanúgy végezni, mint a Magyar Rádiónál, de ő azt válaszolta, hogy ott van Szekrényi Katalin, Kacsó Ildikó, ők végzik ezt a munkát, és az úgy jó, ahogy van. Aztán Szász Attila (a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének jelenlegi vezetője) amikor megérkezett, látta, hogy én folyton sertepertélek a szalagtár körül, és 2017-ben, amikor elmentek nyugdíjba a kolléganők, azt mondta, hogyha szeretném, akkor  folytassam, mert ezt a munkát tényleg tovább kellene vinni. És azóta, hivatalosan 2017 decemberétől archiválok, de sok minden nincs megoldva, tehát nem úgy van megoldva, ahogy mi szeretnénk, és nem csak az új anyagokkal kell foglalkozzam, hanem a 2017 előttiekkel is legtöbbször. Mert amit CD-re archiváltak, az elnémul, a szalagok eltűntek, vagy rájuk másoltak, és sokszor kell ilyen hiánypótló tevékenységet is folytatni, hogy amiről úgy gondoljuk, hogy megvan, azt valahonnan próbáljuk meg visszaszerezni. Mert  költöztették a szalagtárat is, és elég sok minden nem került a helyére, tehát most is kell rendezgetni bizonyos részét a szalagtárnak. Az elején úgy éreztem, mintha „lopnám el” a rádiónak a tulajdonát, mert haza kellett vigyem a DVD-ket, otthon megírtam és visszahoztam őket. Kezdetben nagyon sok DVD-t vettem, mert nem adtak. Aztán, amikor szükség volt bizonyos felvételekre, csak azért kaptuk meg, mert én elmentettem. Az archiválási munka nagy részét, a feljavításokat, átmásolásokat most is otthon végzem. Így megvan most elméletileg minden 2012 szeptemberétől. Az a célom, hogy hetente legalább egy napot az archiválással foglalkozzak.

– Hogyan történik az archiválási tevékenység? Milyen lépései vannak?

– A szalagos hangfelvételeket át kell másolni egyszer digitálisra, rendesen, mintha keverőn átmenne, de minden szalag más – vannak nagyon rossz minőségű szalagok, nagyon régi szalagok, azoknak a hangminősége más, tehát az utómunka több. Egyszer bemásolom, utána kezdem hallgatni, feljavítani a mostani standardoknak megfelelően, tehát van egy minimális követelmény, hogy miként kellene szóljon, akármilyen gyenge minőségű felvétel is. Ezt próbálom teljesíteni, amit lehet, kijavítani. A régi felvételeken nem másítok, tehát ahogy a szalagon van, úgy van a digitális változat is, csak egy kicsit jobb minőségben, vagyis amennyire lehet, feljavítom. A digitális felvételeket felveszik félórás trackekbe – mivel van hivatalos rögzítése a műsoroknak, és azokat tárolják 30–40 napig, így archiválódnak, de ennek az a hátránya, hogy ha a szerkesztő nem tudja, hogy mikor hangzott el az a bizonyos adás órára és napra pontosan, akkor nehéz utánakeresni.

A másiknál pedig úgy van lementve, hogy benne van a címben a név, a funkciója az illetőnek, miről szól, ki kérdezte, melyik évben vették fel, sok adat már eleve megtalálható a címben, hogy könnyebben lehessen keresni.

– Jelenleg számítógépes programmal, rendszerrel, digitálisan zajlik az archiválási tevékenység.

– Így van. Most minden digitálisan tárolódik, már ami átmegy a kezemen, tehát a szalagos felvételek is. A szalagos felvételeket is megőrzöm, én semmit azóta el nem dobtam, amióta ezzel foglalkozom. Régebben volt ilyen gyakorlat, hogy ami már digitalizálódott, de kellett még a szalag, helyszűke volt, és akkor leselejtezték az eredeti felvételeket. Ez nem volt jó ötlet, mert sokszor a digitális felvétel hamarabb elnémul, mint az analóg felvétel, és jó lenne, ha lehetne pótolni, de szerencse, hogy a kollégák zöménél is van otthon archívum, és bizonyos esetekben vissza lehet tőlük szerezni felvételeket.  De digitálisan rögzítődik most már minden.

– Milyen nehézségei, akadályai vannak az archiválási munkának?

– Legtöbbször a szalagos anyagokkal az a gond, hogy a magnókhoz nincs alkatrész. Egy magnó van, ami most tökéletesen működik az ötből, de volt olyan periódus, másfél év, amikor egy nyomókarika miatt állt a munka. Mert nem lehetett kapni azt a nyomókarikát, vagy ha lehetett kapni, akkor nem szerezte be időben a rádió. Én úgy dolgozom, hogy amelyik szalagot átmásoltam, azt becsomagolom fóliába, hogy tovább ne penészedjen, ne száradjon ki a szalag, és ráragasztok egy öntapadós cetlit, amire ráírom, hogy mikor és ki digitalizálta. Azért, mert most már több ezer felvétel átment a kezemen, és ránézésre nem tudom, hogy melyik az, és ha a dobozt leveszem, akkor legyen rajta, mert úgyis én „simogatom” ezeket a szalagokat utoljára, tehát akkor tudjam követni. A nehezebbik része majd az lesz, amikor ebből egy kimutatást, táblázatokat kell készíteni, tehát legyen utánkeresési lehetőség, mert előbb-utóbb én is elmegyek ettől a rádiótól, és így az utánam jövők is könnyen  megtalálják. Jelenleg azon dolgozom, hogy legyen egy olyan rendszer kiépítve, ami könnyen kereshető, és a régi rendszerek nem minden esetben jók erre az archiválási módszerre. Egészen új rendszereket is ki kell találni bizonyos esetekben, mert mindent a címben nem lehet leírni, tehát kell legyen ennek egy kísérő, szöveges változata is. Most azon dolgozom, hogy ezt kitaláljam.

– Egy-két kulisszatitkot elárulnál?

– Hát mire gondolsz? A kulisszatitkok abban rejlenek, hogy hogyan lehet feljavítani egy-egy gyengébb minőségű felvételt. Aki ért a digitális vágáshoz vagy a programokhoz, annak nem tudok sok újat mondani. Sokan azt szeretik, hogy minden automatikusan, egy gombnyomásra történjen. Én azt a változatot választom, hogy elpepecskedem ott, azokon a fél perceken egy-egy ilyen nagy szarkalábon, hogy úgy érezzük, mintha úgy vették volna fel. Mert van, amikor ösztönösen nagyobbat ordítanak az emberek, vagy a szalagos felvételeken, a gyengébb minőségű szalagokon tökéletlenebb a felvétel, a jobb minőségű szalagokon tisztább, élesebb, és ezt valahogy össze kellene hozni, hogy ne legyen olyan nagy a szakadás, mert a mai fülnek ez már sértő. Ez, amit ott pepecskedek, ez lenne a kulisszatitok.  Vagy a másik az, hogy sok olyan felvétel van, ami több  mint valószínű, már nem képez igazi értéket, és összefonták, hogy majd rávesznek újabb felvételeket, és én ráakadok ilyen összevont, tehát összefont szalagokra is, egy szalagon több riportocska, interjúcska, félinterjú van egy nagy tömbben, és itt az a „művészet”, hogy kikeresd és beazonosítsd, hogy ki kérdez – mert itt ugye nincs semmilyen adat –, kit kérdez, mert azt, hogy miről, azt hallom, hogy mekkora a terjedelem, látom. Mert ezek az érdekes dolgok, amikor olyan felvételt mentesz meg, amit, gondolom, senki nem tartott fontosnak, de lehet, hosszú távon fontos lehet. Vagy például, amikor a szalag szakad, porlik, mert nagyon régi, ki van száradva, egy értékes felvételt lehet, hogy 20 – 30 részben másolok be, úgy kell összetoldani, mintha az eredeti lenne. Kézimunka végül is az egész, türelemjáték, ahogy szoktam mondani.

– Ez értékmentő és értékmegőrző tevékenység is egyben, amit csak szenvedéllyel, nagy elkötelezettséggel lehet végezni. Te is így érzed?

– Így van. Többször mondtuk, alakítsunk csoportokat, hogy többen végezzük. Ezt nem lehet úgy végezni, amikor ráérek. Jó, hogy a szerkesztés, műsorgyártás mellett kell foglalkozzam az archiválással, de ha ezt nem szereted, nem érted a lényegét, nem lehet úgy, hogy bemásolod és jól van. Csak nagyon kevés felvételt lehet úgy archiválni, ahogy felmásolod, és úgy tökéletes. Mert nem normalizálják az emberek, nem szintezik, a mostaniakat sem. És sokkal kellemesebb hallgatni egy olyan felvételt, amikor a potenciométert (hangerőszabályzó) nem felhúzod, lehúzod, mert hangosabb a zene, halkabb a szöveg, vagy az egyik üvölt, a másik halkabban beszél. Ezzel kellene dolgozni, de mivel a napi rutinban sok idő nincsen, főleg a tájékoztatási anyagokra, hogy pepecskedjünk velük, akkor ez elhangzik, de amikor már az archívumba kerül, és onnan vesszük elő, akkor jó volna, ha adáskész lenne. Sok időt töltök azzal, hogy „adáskészre simogatom” a felvételeket, hogy amikor szükség van rá, csak odaadom a kollégának, és mehet adásba, tehát nem kell azon dolgozni pluszban. Bizonyára tapasztalod te is, hogy egyik alany hangosabban beszél, a másik halkabban, és ha adásba kerül, akkor azon kellene dolgozni, hogy egy szinten legyenek. Tehát, a kérdésre válaszolva, ezt csak szenvedéllyel lehet, és nem úgy, hogy csak kipipáljuk a dolgokat.  Én mindig azt mondom, hogy ez a munka végül is az örökkévalóságnak készül, bár tudom, hogy el fog tűnni. Tehát nem biztos, hogy ez még ötvenezer évig ott lesz valahol, de legalább engem kiszolgál, az utánam jövő generációkat is egy ideig, és remélem, hogy megjelennek majd más archiválási módszerek vagy lehetőségek, és akkor valaki ezeket átteszi más platformra, hogy örökké vagy valameddig megmaradjanak. Ezt nem lehet úgy végezni, hogy jól van az úgy, mert úgysem hallgatja meg többet senki. Tehát, ha megőrizzük, akkor legyen megőrizve rendesen.

– Ezt nagyon helyesen mondtad, nem biztos, hogy megmarad az örökkévalóságnak, de kordokumentumként, embertársaink életének, munkájának, hivatásának lenyomataként megmarad.

– Így van. Nagyon sajnálom, hogy volt egy kommunizmus. Nagyon kevés hangfelvétel maradt meg, mert az 1990-es évek elején szalagkrízis volt, és akkor azt mondták, minek ilyen kommunista szövegeket, zenéket őrizni, úgysem kell már többet senkinek, mindenki megcsömörölt tőle, és letörölték. Tehát én kapok itt-ott ilyent, és megőrzöm, mert ez is  kordokumentum, nem azért, hogy nosztalgiázzon az ember, hanem azért, mert sokszor jó, amikor kellene emlékezzünk egy műsorban például augusztus 23-ára, és van hozzá zene,  be tudjuk mutatni, hogy mit énekeltek akkor. Vagy a mai korból is sok napi aktuális anyagot elméletileg nem kellene megőrizni, mert minek, de a recordert, a 24 órát, én őrzöm teljesen. Itt megvan például az összes promo, az összes zene, minden élő műsor, felvett műsor, reklám, mert én azt tartom, hogy ha majd 20 év múlva, 50 év múlva valaki azt szeretné megnézni, hogy miként reklámoztak, miket mondtak, milyenek voltak azok a reklámok, akkor utána tudnak nézni. Az elején sokat beszélgettünk erről, hogy nem kellene mindent megőrizni, de gyakorlatilag három nap ráfér egy DVD-re, sőt három és fél nap is ráférne. Az 1 lej vagy 80 bani. Most ne ez legyen a baj. Hát jó helyt van az ott, nem? Vagy hogy milyen zenéket kértek a Zenés üzenetben, vagy milyen stílus volt, mit játszottunk többet?  Gondolkoztunk, hogy ez megint nem olyan fontos. Fontosabb lenne egy professzornak a munkája, vagy az egyszerű embernek az élettapasztalata. Tehát ilyeneket is meg kellene őrizni, ezt megőriztük külön is, de ebben a nagy tömbben is megvan, mert hátha egyszer valaki a rádióról akar írni, meg az itteni szerkesztési elvekről, vagy a korszakokról. Most már 2012 szeptemberétől minden nagyjából megvan, az azelőttiek nincsenek meg. Azt őriztek meg, amit fontosnak tartottak.