Kata és Karcsi félúton találkozott a gyermek- és a felnőttkor között. Közel fél évszázad telt el azóta, hogy egy váratlan pillanatban összehangolódtak a lépteik, és a ritmus most is közös. Akkor is érzik egymás rezdüléseit, amikor sok száz kilométer választja el őket egymástól. Visszaszámolják a Karcsi hazatéréséig maradt napokat, addig pedig ott van nekik a napi négyszeri videohívás és a telefonos üzenetek simogatása.
– Tipikus, számomra mégis senkiéhez sem hasonlítható diákszerelemként indult a kapcsolatunk – kezdett bele történetükbe Kata. – Elég vadóc leánka voltam, egymás után küldtem melegebb éghajlatra az udvarlójelölteket, vele azonban az első perctől másként viselkedtem. Kilencedikben lettünk osztálytársak, ott, a tanterem fülledt levegőjében talált meg a magas, fekete szemű fiú tekintete. Akkor persze még nem tudtam, hogy elindult bennem valami. Sokáig csak haverok voltunk, Karcsi is utólag vallotta be, hogy a kezdetektől elvarázsolódott. Jött aztán a kommunizmus iskolarendszeréhez hozzátartozó őszi mezőgazdasági munka, a praktika. Későn szálltam fel a buszra, már minden hely foglalt volt, Karcsi pedig intett, hogy üljek a térdére. Nem kérettem magam, azonnal lehuppantam. Az ebédszünetben is egymás mellé telepedtünk le a kukoricakórókra, és megajándékoztuk egymást az otthonról hozott ebéddel. Most is emlékszem a zakuszkás kenyere ízére, amiért én cserébe bécsi szeletet adtam. Ez az estébe nyúló délután észrevétlenül közelebb hozott minket egymáshoz, ezután egyre egyértelműbben kerestük a másik társaságát. A nagyszünetben mindig hozott nekem sütit, csupa krémesek és cukrosak lettünk, mire közösen elmajszoltuk. A tizedik osztályos téli vakációval jött el aztán a nagy fordulat. Pár nappal karácsony előtt szerveztek nekünk egy osztálykirándulást Brassópojánára. Persze a buszon is egymás mellett ültünk, amikor pedig megérkeztünk, az egész csapat hatalmas hógolyócsatába kezdett. A fiúk mosdatták a lányokat, ő természetesen engem. Két „hószappanozás” között mintha azt súgta volna a fülembe, hogy „szeretlek”. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, de amikor bátrabban megismételte, egyértelmű volt a vallomás. Zavartan motyogtam, hogy „én is”, és bár akkor még féltem a szavak súlyától, tudtam, hogy nincs bennük ferdítés. Azon az estén ugyanabból a szívószálból felváltva kortyolgattunk egy pohár narancsszörpöt a szállodában, és közben nagyokat hallgattunk, a hóban kimondott érzelmek ugyanis csendet parancsoltak. Még a másnap délutáni hazautazáskor is a hatásuk alatt voltam. Karcsi az iskolától a buszmegállóig kísért, én pedig felugrottam az első járműre, ami jött. De alig értem haza, már csengetett is a telefon. Akkor már könnyebben jöttek a szavak, legalább egy fél órát beszélgettünk. Másnap karácsony szombatja volt, tudtam, hogy nem találkozunk, de Karcsi megígérte, hogy felhív, és azt is megmondta, hogy pontosan mikor, hogy én vegyem fel a kagylót. Karácsony első napján az újdonsült szerelmem ugyanabba a katolikus templomba ment a szüleivel az éjféli misére, amelyikbe mi is jártunk anyuékkal. Nagyon vágytam rá, hogy bár egy pillanatra megláthassam, de valahogy elkerültük egymást. 26-án azonban végre együtt lehettünk, és kézen fogva szeltük keresztül-kasul a várost. Tíz méterenként mondta, hogy szeret, és akkor már én is magabiztosan viszonoztam a vallomást. Az elkövetkező években egyre erősödött a szerelmünk, az egyetem után pedig a Jóisten színe elé vittük, és megfogadtuk, hogy mindig vigyázni fogunk rá.
– Milyenek voltak az első házasévek? – szóltam közbe.
– Csórók voltunk, albérletben laktunk, de úgy is a világ legboldogabb párjának éreztük magunkat. Aztán megszületett a fiunk, és vele még teljesebbé vált az életünk. Nem mondom, hogy sosem voltak köztünk viták, de a szeretet intenzitása, az egymásnak teremtett lelkek harmóniája megmaradt az együtt töltött 48 év alatt. Amikor pedig az életünknek közös értelmet adó gyermekünk felnőtt, elköltözött otthonról, és családot alapított, váratlanul a tinédzserkori lángolás is visszatért közénk. Ebben a mesébe illő idillben éltük a mindennapjainkat, amikor tavaly ősszel levelet kaptunk a férjem Németországban élő unokatestvérétől, Karcsi legjobb gyermekkori barátjától. Arra kért minket, friss nyugdíjasokat, hogy költözzünk ki hozzájuk néhány hónapra, a demencia kezdeti szakaszában levő édesapjának ugyanis szüksége lenne ránk, nem is akar mást elfogadni maga mellé. A férjemet kiskorában a sajátjaként szerette a nagybátyja. A család a rendszerváltás után költözött ki Németországba, a kapcsolat azonban a továbbiakban is erős maradt Karcsiékkal, a házasságunk után pedig engem is rögtön befogadtak. Sokszor vendégül láttak minket a fiunkkal, csodás nyári heteket töltöttünk náluk, így nem is volt kérdés, hogy a bajban sem hagyjuk magukra őket. Izgatottan készültünk az utazásra, két héttel indulás előtt azonban elcsúsztam a fürdőszobában, combnyaktöréssel szállítottak kórházba. Így a férjem november közepén egyedül repült ki az országból, azóta csak a telefonom képernyőjén láttam. A karácsony volt a legnehezebb nélküle, bár szenteste együtt énekeltük a virtuális térben a Mennyből az angyalt. Nemrég volt a születésnapja, én pedig megsütöttem a kedvenc csokitortáját, és amikor a megszokott időpontban, reggel 9 órakor felhívott, már a gyertyák is égtek rajta. Kértem, hogy kívánjon valamit, és fújjon egyet. Én is így tettem, így ki is aludt a láng. A tortát aztán szétosztottam a tömbházunkban lakó kisgyermekes családok között, a születésnapozást és az elmaradt közös karácsonyt azonban tavasszal, amikor újra együtt leszünk, becsületesen bepótoljuk. Most már házon kívül is egyre magabiztosabban mozgom, és közben a fejemben egyre bővül az ünnepi bevásárlólista. Pacalleves és töltött káposzta, a szokásos szentesti menü biztosan lesz, amikor a szerelmem hazajön, és csokitorta is várni fogja.
