Miután több városban, leginkább a Székelyföldön (Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen) több alkalommal is tüntetők vonultak utcára, az adóemelések eltörlését követelve, Ilie Bolojan miniszterelnök szerdai sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy „lehetővé kell tenni az önkormányzatok számára, hogy a költségvetésük elfogadása előtt visszatérjenek a helyi adók és illetékek törvényben meghatározott minimális szintjéhez”, amelyhez azonban jogszabály-módosításra van szükség. Közben, a tüntetéseket követően – miután a kormánykoalíció tagjaként elfogadta a gazdaságélénkítő csomagot, amelynek része a helyi adók és illetékek növelése –, az RMDSZ is kezdeményezte, hogy az önkormányzatok – a törvényben meghatározott helyi adószintek közötti mértékben – csökkenthessék az adókat a költségvetésük elfogadásáig, és vezessék vissza a kedvezményeket, kiemelten a fogyatékkal élő személyek és a leginkább kiszolgáltatott családok számára. A szövetség szerint ezt a kabinet sürgősségi kormányrendelettel meg tudja tenni. Kelemen Hunor azt is hozzátette, hogy ez csupán technikai kérdés, hiszen a már befizetett adókat át lehet vinni a jövő évre, de akár vissza is fizethetőek, ha úgy dönt a helyi önkormányzat.
Ebből az „adótáncból” is világosan látszik, hogy az intézkedéscsomag nem volt megfelelően átgondolva. A fogyatékosokat és a kiszolgáltatott családokat valóban mentesíthették volna a plusz anyagi terhektől. Annak ellenére, hogy az államcsőd elkerüléséért mindenképp szükség van a meghirdetett gazdaságélénkítő csomagokra, ez a visszatáncolósdi valahogy igazolja, hogy egyfajta tűzoltásról van szó. Szögezzük le a tényeket, amelyek immár többször elhangzottak. Az előző kormányok „meggondolatlan” intézkedéseinek köszönhetően kerültünk ebbe a helyzetbe. Természetesen az adónövelésnek is akkor van igazán hatása, ha a közigazgatás karcsúsítására irányuló, illetve a speciális nyugdíjakra vonatkozó intézkedések is minél előbb megvalósulhatnak. A legegyszerűbb az adókat növelni. És ezzel sem lenne semmi baj, ha valóban működne a helyi autonómia a helyi (megyei, városi, községi) tanácsokban. Mert azért szükség van településeinken a közberuházásokra. Ezeket eddig nagymértékben csak uniós és/vagy kormányzati támogatásokkal lehetett kivitelezni, hiszen vannak olyan települések az országban, amelyek a saját fenntartásukat sem tudják biztosítani helyi forrásokból. És itt jön be egy másik fogas kérdés, amelyet már több évtizede elnapoltak: az ország közigazgatási átszervezése. Így nagyjából bezárul az ördögi kör. Ha nincs pénz, nincs posztó, nem lehet utakat javítani, játszótereket létesíteni, parkolóházakat építeni, és sorolhatnánk tovább azokat a kihívásokat, amelyekkel a helyi önkormányzatok nap mint nap szembesülnek. A rászoruló kategóriákat leszámítva nem kell felháborodni azért, ha többet adózunk, mert ha jó gazdákra bíztuk a pénzünket, akkor az közberuházásokban megtérül. Hogy kik a „gazdák”, azt is mi döntjük el négyévente választáskor. Hát akkor mérlegeljünk. Jelenleg pedig azon sem érdemes morfondírozni, hogy hova lett az a sok pénz, amelyet be kellett volna ruházni, hiszen úgysem derül ki. A romániai igazságszolgáltatás kifürkészhetetlen útjain úgysem érik utol a tolvajokat, hacsak nem kavarják fel a nagyobbak levesét. De ez egy másik történet. Egyelőre azt esszük, amit kaptunk.
